5.éjszaka [1.rész]

Szökés

Hatalmas fájdalomra ébredtem, az egész testem sajgott. Komótosan nyitottam ki szemeimet, próbáltam rájönni, hogy hol lehettünk. Eléggé kényelmetlenül feküdhettem, mivel a nyakam szörnyen fájt. Lassan toltam el magam a földtől, majd megmasszíroztam tarkóm. Homályosan láttam, csak egy lámpa égett a kis szobában, vagy miben.

- Látom magadhoz tértél – azonnal a hang irányába fordítottam fejem. Amikor megláttam Jae Hwant a falnak dőlve, nagyon megörültem neki. Nagy nehezen felálltam, majd elé álltam és átöleltem. Meglepődött tettemen, de viszonozta a gesztusom. Halk zokogásba kezdtem, féltem abban a helyzetben. – Nem kell aggódnod, kijutunk innen.

- Mégis hogyan? – fakadtam ki. Semmi esélyünk sem volt. – Ha jól látom ez egy börtön. Biztosan jól őrzött, mi meg csak hárman vagyunk, Yi Xing meg is sérült… - mikor kimondtam nevét, akkor vettem észre, hogy nincs is a cellában. – Yi Xing… Ő hol van?

- Éppen kihallgatják, bár nem hinném, hogy túl sok dolgot kiszednének belőle… - húzta el száját. A legjobbakat reméltem, hogy nem csináltak vele semmi rosszat. – Yi Xingnek nem lesz semmi baja, kemény fából faragták.

-  De hiszen megsérült! Ezzel egyáltalán nem tudsz megnyugtatni, inkább csak felidegesítettél! – ledobtam magam az egyik sarokba, majd szúrós szemekkel néztem Jae Hwanra. Nem rá voltam dühös, hanem az egész helyzetre és Jong Daera. Ahogyan átvert, az megbocsájthatatlan volt számomra. Szégyelltem is magam, hogy bedőltem neki, de a múltat nem tudtam megváltoztatni.

- Mit vársz, mit csináljak? – túrt idegesen a hajába. – Sétáljak oda az őrhöz és kérjem meg szépen, hogy engedjen ki?

- Nagyon örülök, hogy vicces kedvedben vagy, de most hanyagoljuk egymás társaságát! – fordultam el tőle, hogy még véletlenül se lássa arcomat. Kétségbe voltam esve, féltettem magam. Igen, önző dolog volt tőlem, de nem ott akartam meghalni. Megígértem magamnak és bátyámnak, hogy életben maradok. A szavamat nem szeghettem meg.

Nagy aggodalmaim közepette elaludtam. Nem tudtam, hogy meddig nem lehetettem ébren, de biztos sokáig. Mozgolódni kezdtem, de nagyon nem tudtam, mivel valaki nekem volt dőlve. Lassan megfordultam és Yi Xinggel találtam szembe magam. Megörültem neki, így megpróbáltam felébreszteni, de amikor lejjebb néztem, megláttam lábán a sebét, elszörnyedtem. El volt fertőződve, gondoltam nem kapott ellátást. Ruhámnak „tisztának” mondható részéből letéptem két darabot, majd elkezdtem kitisztítani sérülését. Alig értem hozzá, de egy hangos sziszegést hallottam meg. Ijedten kaptam el kezemet, nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Ne aggódj, kibírom… - legyintett egyet, így én folytattam a dolgomat. Láttam rajta, hogy nagyon nem volt jó érzés neki, de mindig leintett. Mikor tűrhetőnek véltem sebesülését, a másik ruhadarabbal bekötöttem. – Köszönöm!

- Csak természetes! Nem hagyhatom, hogy elveszítsd a lábad… miattam – igen, ez is az én hibám volt. Ha nem mentem volna el Jong Daeval, akkor ez sem történt volna meg.

- Ne okold mindenért magad! – biztatóan megsimogatta kezem, amitől megnyugodtam.

- Jae Hwan hol van? – néztem körbe, de nem láttam sehol. – Őt is kihallgatják?

- Igen, és nemsokára téged is – mondata hallatán kicsit megijedtem, de Yi Xing megnyugtatott, hogy nem kérdezte tőle semmi olyat, amivel elárulta volna Jong Int.

- Szerinted meddig maradunk itt?

- Addig, amíg el nem döntik, hogy mit tesznek velünk. Nem hinném, hogy az olyan hamar eljönne, tekintve, hogy nagy támadásra készülnek – bólintottam  egyet, majd feltápászkodtam és elkezdtem járkálni. Ki kell találnom valamit, de ha a fiúk sem találtak ki semmit, akkor nekem se sikerül. Remélem még nem tettek semmit. – Rossz nézni téged! Ne őrlődj a dolgon! Jong In nem olyan, hogy csak úgy hagyja magát.

- Épp ez az. Most hagyná magát… - néztem ki a cella kis nyílásán, amin át beszűrődött a fény.

- Ezt hogy érted?

- Hallottam a beszélgetésűket… Jong Daenak az volt a feladata, hogy meggyengítse Jong Int és az állítása szerint sikerült neki.

- Hát persze. Azért hozott el téged, hogy Jong In szívét összetörje – bólintással válaszoltam, amire ő a falba vágott. – Ott mossa el őket egy árvíz, ahol vannak!

- Minden az én hibám… Lehettem volna okosabb is.

- Sajnos nem mondhatom, hogy nincs igazad, de azért nem csak te vagy a ludas – örültem, hogy volt olyan, aki megértett engem.

A cella ajtaja kinyitódott, rajta Jae Hwan lépett be. Magamban mosolyogtam, mivel láttam rajta, hogy nem esett semmi baja.

- A lány jöjjön velem! – mutatott rám a férfi, aki társamat kísérhette vissza. Engedelmesen álltam fel, majd elé álltam. – Kezedet! – alig emeltem fel karomat, csuklómhoz kapott és egy bilincset rakott rá. Végig vezetett a hosszú folyosón, ahol sok meggyötört arccal találtam szembe magam. Szörnyülködve néztem a rabokat, szinte élettelenek voltak. Ez vár ránk is?

- Elnézést! – egyszerre fordultunk hátra a hang irányéba.

- Ki vagy? – az őr kijelentésére az idegen csak elmosolyodott, de gyorsan rendezte vonásait.

- Azzal a paranccsal érkeztem, hogy a lányt vigyem el Kim Jeon Myun tábornokhoz.

- Na ne nevettess! Éppen fontos küldetése van délen – újra megjelent egy vigyor az arcán, ami ijesztővé tette.

- Parancsmegtagadás? – az idegen gyorsan cselekedett, előkapott egy tőrt, majd az őr nyakát elvágta. A férfi összerogyott, és mivel össze voltam vele kötve, így én is a föld közelében találtam magam. Félve néztem fel, azt hittem, hogy engem is megöl, de helyette csak elvágta a láncokat.

- Örülök, hogy nem esett bajod! – kérdőn néztem rá, amit észre is vett és elnevette magát. – Azt hittem, hogy felismersz, de csalódni is kell egyszer – sisakját levette, így már láthattam arcát.

- Jong Dae? – először meglepődtem, de hamar eszembe jutottak a tettei, így csak mérgesen néztem rá.

- Most mi van? Nem kéne örülni nekem, vagy valami?

- Hogy várhatod el tőlem, hogy csakúgy a nyakadba ugorjak? Azok után amit tettél? Minek nézel te engem? - dühösen néztem rá, de legbelül boldog voltam, hiszen megmentett.

- Figyelj! Nem ismered apámat, így nem tudhatod, hogy mit csinál a parancsmegtagadókkal. A saját fiát is simán megöletné.

- Szóval a saját bőrödet mented, ahelyett, hogy Jong Innak segíts?

- Sosem voltam jóban Jong Innal, de szerintem ezt te is észrevetted. Barátnak barát, de nem olyan, akiben megbízna az ember… de szerintem nem itt kéne ezt megbeszélnünk – megragadta karomat és elkezdett húzni a kijárat felé, de én megálltam. Nem hagyhattam itt Jae Hwant és Yi Xinget. – Most meg mi a baj?

- Nem fogok társaim nélkül elmenni! – indultam meg a cellánk felé, de Jong Dae utamat állta.

- Ne szórakozz velem! Nem tudom őket is megmenteni!

- Az Istenért már! Gondoltál csak egyszer is másra magadon kívül? – akadtam ki, amire elhallgatott és követett engem. Szerencsénkre senki nem volt a folyosón, így könnyedén ki tudtuk nyitni a cella ajtaját.

- Min Jee? – kérdőn néztek rám, majd Jong Daera, de nem volt időnk elmagyarázni nekik a helyzetet.

-  Sietnünk kell, bármelyik percben észrevehetik az egyik társuk halálát! – Jong Dae segített Jae Hwannak felsegíteni Yi Xinget, majd sietős léptekkel elhagytuk a börtönt. – Innen hat kilométerre parkol az autóm, ha odáig eljutunk, akkor már sima lesz az út – bólintással adtuk tudtára, hogy megértettük, majd felkészültünk a hosszú gyaloglásra. Jong In, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Annyeong~ 

Jó sok idő eltelt már, ugye? Nagyon sajnálom, hogy ilyen lassan haladok... És nem is lett túl hosszú rész. Próbálom bepótolni a lemaradásaimat, kisebb sikerrel. Remélem azért tetszett nektek és kapok néhány véleményt :3 Sok kérdést most nem tudok felenni, mivel nem túl sok esemény van ebben a részben...

1.KÉRDÉS : Számítottatok Jong Daera? Bíznátok benne? 

2.KÉRDÉS : Szerintetek időben visszaérnek délre? (Jong Inka már várja őket >< no comment...) 

  

3.KÉRDÉS (ami az utolsó is ><) : Ez még nagyon, nagyon, de nagyon korai... de szerintetek Jong In túl fogja élni? (Lel, ilyet kérdezni? >< Hogy gondoltam xdd)