6.éjszaka [2.rész]

Annyeong!

Most egy kicsit gyorsabban hoztam a folytatást, remélem, örültök neki! Viszont! Nem tudom milyen érzelmeket vált ki majd belőletek ez a rész... Már az elején ilyennek terveztem a végét, szóval... igen, elérkeztünk az utolsó előtti részhez. Remélem, hogy tökéletesnek fogjátok majd találni a befejezést! 

!Aki nem bírja nagyon a gyilkolászást, az készüljön fel, hogy itt enyhe brutalitás lesz!

Jó olvasást! 

XingYi

Két férfi egymással néztek farkasszemet a szakadó esőben. Egyikük tudta, hogy a másik személy hazudott és teljesen más terve volt, mint amit elmondott. Így álltak sokáig, míg valamelyikük meg nem szólalt. 

- Jong In tényleg meghalt? - kérdezte kissé semlegesen, hogy véletlenül se bukjon le. 

- Hát nem hiszel nekem, Jong Dae? - húzta fel egyik szemöldökét és karba fonta kezeit. Az említett maga elé meredt, gondolkodott, hogy mit is tehetne ebben a helyzetben, mivel haza nem mehetett. Min Jee már rég távol lehetett és utol kellett érnie, nem hagyhatta egyedül, a büszkesége nem hagyta, már ha maradt még neki. - Úgy tűnik, igazam volt.

- Miben? - kapta fel hirtelen a fejét Jong Dae, értetlenül nézett régi társára. 

- Ugyan, tudod, hogy miről beszélek - mosolyodott el Jun Myeon, ami ijesztő külsőt kölcsönzött neki. - Apádat nem tudtam meggyőzni árulásodról, de engem nem lehet átverni! - Jong Dae szíve kihagyott néhány ütemet. Nem lehetett a helyzeten szépíteni; lebukott. Azért próbálta menteni azt, amin már nem lehetett. 

- Miről beszélsz? Hát nem én gyengítettem meg Jong Int? - folyamatosan kattogott az agya egy jó terven, ami majd segíthet rajta, de nem jutott eszébe semmi. Ekkor meg is bánta, hogy nem hozott magával fegyvert, de mikor körbenézet, úgy sem lett volna esélye, ha lett volna nála pisztoly. 

- Minden bizonnyal akaratodon kívül csináltad. Egyébként is, látott az egyik emberem, amint kimentetted azt a lányt és társait - itt volt vége a beszélgetésnek, Jong Dae tüdejébe végleg beszorult az összes levegő, alig kapott levegőt. Gondolta magában, hogy nem lehet itt vége, hogy biztosan csak rossz tréfát űznek vele; bár így lett volna. Nem tehetett semmit sem, így végső elkeseredettségében nekirontott Jun Myeonnak, aki azonnal reagált a támadásra. Elővette hőn szeretett fegyverét, majd gyorsan meghúzta a ravaszt. Nem kellett sokáig várni, Jong Dae vérző sebéhez kapott, majd a földdel találta szembe magát. A vörös folyadék rohamosan ömlött ki testéből, már csak annyira maradt ideje, hogy elkáromkodja magát. 

- Biztos abban, hogy ez jó cselekedett volt, uram? - fordult az egyik katona vezetőjéhez.

- Oh, hát persze. Ha meg az apja is az utamba áll, akkor követi a fiát.

***

Az összes erőmet össze kellett szednem, hogy elérjük a közelben lévő falut, de sikerült. A földre rogytam, a testem nem bírta már. Nehezen vettem a levegőt, tiszta víz és sár voltam. A ruhám átázott, emiatt szörnyen fáztam is. De mindezekkel nem törődtem, csak az volt a fontos számomra, hogy Jong Int minél hamarabb ellássák. Gyorsan a csuklójához kaptam, hogy megnézzem, van-e még pulzusa. Azonnal kikerekedtek szemeim, mikor nem éreztem lüktetni ereit. 

- Nem... - suttogtam magam elé, majd gyorsan lábra álltam, és húzni kezdtem testét. Az erőm elhagyott, nem tudtam megmozdítani őt. Körbenéztem, hátha találok valami eszközt, ami a segítségemre lehetne. Az egyik ház mellett megláttam egy istállót, reméltem, hogy lesz ott valami használható. Mielőtt elindultam volna, hátra pillantottam. Nem akartam otthagyni az úton, de nem volt más választásom. Futni kezdtem az épület felé - már amennyire bírtam - és szerencsémre találtam egy kis szekeret. Benéztem az egyik bokszba, remélve, hogy csak fekszik a benne lévő ló, de nagyot tévedtem. Feküdni feküdt, de szegény már kilehelte a lelkét; megölték, ahogy a társait is. Tudtam, hogy nem a gazdák tették ezt, hanem az északiak, akik itt jártak és csak remélni tudtam, hogy nem maradtak itt néhányan. 

Gyorsan elhagytam az istállót, és megkönnyebbülten láttam, hogy Jong In még mindig itt fekszik... Viszont azonnal cselekednem kellett, mivel nem volt túl sok időm, talán már ki is futottam belőle. 

Bíztam abban, hogyha az állatokat lemészárolták, akkor kis bűntudat ellenében, de be tudhatok menni az egyik házba, ahol el tudnám látni Jong Int. A legközelebbi épületbe bevonszoltam őt, ahol azonnal megcsapta az orrom egy elviselhetetlen szag. Orrom elé kaptam kezem, majd gyorsan letéptem szoknyámból egy kis darabot és arcomra kötöttem, ezzel kicsit enyhítve a bűzt. Ránéztem a földön fekvő Jong Inra, akinek arcán egy fintor jelent meg, ezzel jelezve, hogy még él. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az egyik szobába vittem be, ahol ráfektettem az ágyra. A szekrényekben tiszta ruha után néztem, szerencsére találtam is, viszont egy pillanatra megálltam... Én most át akarom öltöztetni? Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat és inkább arra koncentráltam, hogy minél hamarabb lekerüljön róla az átázott, sáros nadrág és ing. Óvatosan nyúltam hozzá felsőjéhez, de láttam, hogy csak akkor tudnám levenni róla, ha eltépem, így hát azt tettem. A drágának tűnő anyag könnyen elszakadt, így hamar szembesültem felsőtestével. Szemeim kikerekedtek a látványtól, egy ideig elidőztem mellkasán, de gondolatban arcon csaptam magam, majd megpróbáltam felültetni, hogy ráadhassam a tiszta felsőt. Talán tíz perces szenvedés után sikerrel is jártam, és visszafektettem az ágyra. 

Ránéztem a kezemben lévő nadrágra... Legszívesebben annyiban hagytam volna a dolgot, de mivel Jong Inról volt szó, így erőt vettem magamon és lassan közelítettem csípőjéhez. Bátyámat is láttam már öltözni, ez miben különbözne? Megérintettem nadrágjának szélét és húzni kezdtem, de abban a pillanatban csuklómat valaki lefogta, és az a valaki Jongin volt. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, egy ideig csak szemeztünk egymással, amikor elengedett. 

- Mit... keresel itt? - teljesen ledöbbentett a kérdése, nem erre számítottam. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak a megnyilvánulására, így csendben maradtam. Kicsit oldalra fordította fejét, egy nagy sóhaj hagyta el száját. - Azt kérdeztem... mit keresel itt? 

- Én... - több szó nem hagyta el a számát, nem mertem neki semmit sem mondani. De nem értettem, hogy miért kérdezett ilyet tőlem. Inkább örült volna nekem, hogy volt egy valaki, aki segített neki... vagy már ennyire nem érdekelte semmi? 

- Nem lényeg... - hirtelen megpróbált felülni, de azonnal vissza is dőlt az ágyra, majd rátört egy köhögő roham. Gyorsan a segítségére siettem, de ellökött magától. Nem ismertem rá... mintha el akart volna taszítani magától, pedig eddig maga mellett akart tudni.

Miután rendeződött légzése, nekidőlt a falnak és körbenézett. 

- Hol vagyunk? - szólalt meg erőtlenül.

- Az egyik közeli faluban. Idehoztalak abban a reményben, hogy majd valaki segít, de mindenkit megöltek - hajtottam le fejemet. Nézésével szinte lyukat égetett a homlokomba, még mindig nem értettem, hogy mi volt a baja velem.

- Miben reménykedtél? - szemrehányó tekintete bűntudatot keltett bennem, talán mégis ott kellett volna hagynom és akkor nem kerültünk volna veszélybe... Másfelé vehettük volna az irányt, elkerülve mindent, és akkor megmenekülhettünk volna, de nem... Nem ezt tettem, és ezt kapom? 

- Most ez mire fel? - álltam fel a kelleténél kicsit indulatosabban, amire megrezzent. - Idejöttem neked segíteni, pedig nagyon ott hagyhattalak volna a sárban meghalni! Yi Xing, Jong Dae, Jae Hwan... mindhárman kockáztatják érted az életüket, és te csak annyit tudsz mondani, hogy "mit keresel itt"? - vittem fel a hangomat a végén, azonnal felkaptam a vizet, de ezt nem hagyhattam annyiban. 

- Őrült lány! - vágott vissza, amitől elérte azt, hogy még jobban megharagudjak rá; úgy kellett visszafognom magam, hogy ne keverjek le neki egy nagy pofont, ami már kijárt volna neki. - Igen, őrült vagy... és én is az vagyok. Őrült vagyok, amiért nem öltelek meg téged is, ahogyan a bátyádat! - itt volt az a pillanat, amikor az érzelmek eluralkodtak rajtam és nem érdekelt, hogy a halálán volt... megfogtam nyakánál az inget, majd úgy emeltem fel. - És őrült vagyok... mert beléd szerettem - pár másodperc kellett ahhoz, hogy felfogjam, hogy mit mondott, és amikor realizálódott bennem az egész helyzet, azonnal elengedtem és az ágyra rogytam. Könnyek gyűltek a szemembe, amelyek lassan utat nyertek maguknak és legördültek az arcomon. Nem hittem el, amit mondott... Az előbb még szidott, hogy mit keresek itt... most meg azt mondta, hogy szeret. Ilyet normális ember nem tesz, nem. 

- Hazudsz... - suttogtam magam elé a sírást visszatartva. Nem akartam előtte gyengének mutatkozni, főleg nem ebben a helyzetben. - Hazudsz! Eddig is hazudtál nekem! Semmi jót nem tettél velem... A bátyámat megölted a semmiért. Te... - itt volt az a pillanat, amikor az összes emlék lejátszódott bennem, aminek hatására zokogásban törtem ki. - Te... egy beteg ember vagy! Nem is értem, hogy miért mentettelek meg! - erőt vettem magamon, majd gyorsan elhagytam a szobát. Az ajtót nagy erővel csaptam be magam mögött, azt hittem, hogy kiszakad a helyéről, de akkor nem érdekelt semmi. A konyha felé vettem az irányt, de azonnal megtorpantam, amikor megláttam a háztulajdonosok holttestét. Szám elé kaptam a kezem a szag miatt. Szörnyű volt a látvány, ahogyan fel volt hasítva a hátuk... az egész helyiség vérben úszott, aminek hatására elkapott a hányinger. 

Óvatosan próbáltam kikerülni őket, amikor meghallottam, hogy valami az egyik szobában eldőlt. Először azt hittem, hogy Jong In az, de ahogyan egyre jobban közelítettem a hangforráshoz, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Remegő kezekkel nyúltam az ajtó felé, amikor az kinyílt. Ijedten hátraugrottam, de csak egy kislánnyal találtam szembe magam. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd leguggoltam az ő szintjére. Jól megfigyeltem a gyermeket, egyáltalán nem tűnt ijedtnek, de nem gondoltam semmi rosszat, hiszen fiatal volt, biztosan nem fogta fel, hogy mi történt körülötte. 

- Szia! - mosolyodtam el, de nem váltott ki belőle semmilyen reakciót. - Hogy hívnak? - próbálkoztam továbbra is, hátha sikerrel járok, de csak megvonta a vállát. - Szóval nem tudod? - néztem rá kérdőn, amire megrázta a fejét. - Biztosan nagy trauma érhetett... gyere, van itt egy morcos bácsi, akit el kell látnunk! - felé nyújtottam a kezemet, amit tétovázás nélkül elfogadott. Egyáltalán nem akartam Jong Int életben tartani... amiket a testvéremről mondott, az nagyon megsértett, de ami utána történt... Nem! Hazudott, mint mindig! 

- Itt várj meg, keresek valami ételt - a konyha előtt megállítottam, nem akartam, hogy még jobban megijedjen, nekem is úgy kellett elmennem a holtestek mellett, hogy csak felfelé nézzek. Az egész helyiséget átkutattam, de csak egy szelet kenyeret találtam... Ez is megteszi. 

- Nézd meg a kamrában! - a hirtelen jött hangtól összerezzentem, majd gyorsan megfordultam. A kislány állt mögöttem, szinte meg se rezzen a sok vér láttán. 

- J-jó ötlet... Te addig add oda az egyik szobában fekvő férfinak ezt a kenyeret! - nyújtottam felé a szeletet, amelyet megfogott és már indult is. Kissé döbbenten néztem magam elé, furcsának találtam a gyermeket, de gyorsan elhessegettem a rossz gondolatokat és a kamra felé vettem az irányt. 

***

A kislány mosolyogva szorongatta a kis szelet kenyeret, úgy ment a hálószoba felé. Tudta, hogy hol van a férfi, akiről a lány beszélt, már hogyne tudta volna? Erre a pillanatra várt, amióta megérkeztek. Izgatott volt már, hiszen a bácsi megmondta neki, ha jól viselkedik, akkor visszakaphatja szüleit. Nem kellett semmi mást tenni, csak eltenni láb alól az elnök urat. Apáért és anyáért! Folyamatosan ezt hajtogatta magában, miközben a kenyérre ráöntött egy folyadékot egy üvegcséből, amit még a bácsitól kapott. Nem tudta, hogy mi van benne, de azt tudta, hogy ettől bárki elaludna... örökre. Ha netán ez nem vált volna be, akkor kapott még egy nagyobb kést, amelyet az egyik ágy alatt rejtett el. És milyen nagy szerencséje volt, pont oda, ahol az elnök úr feküdt. Ennél nagyobb mázlista már nem is lehetett volna. 

Illedelmesen bekopogott a szobába, ahogyan még a szülei tanították neki, majd benyitott. A férfi erőtlenül feküdt az ágyon, arcán könnyek folytak le, majd a párnán végezték, melynek anyaga azonnal felszívta őket, de az idő múlásával már foltot hagytak maguk után. Gyanakvóan nézett rá a kislányra, aki nem törődve ezzel felmászott az ágyra és leült közel a férfihoz. 

- A lány azt mondta, hogy adjam ezt át önnek - nyújtotta felé a kenyeret, amit a másik fél jól szemügyre vett. Lassan felemelte a kezét, de nem vette el az ételt, csak kilökte azt a kislány apró ujjai közül. 

- Majd elfogadom, ha ő hozza... - nem bízott a gyermekben, halottnak kellett volna lennie neki is, mint a faluban lévő összes embernek, vagy ha valami csoda folytán el tudott volna bújni, akkor is már rég össze kellett volna omolnia a sokk miatt. De nem... ez a kislány csak ült ott mellette kifejezéstelen arccal, amit nem tudott hova tenni. 

- Pedig nagyon finom lett volna... - biggyesztette le ajkait a fiatalabb, de nem tétovázott, a lány bármikor visszajöhetett volna és akkor lebukott volna. Egyre közelebb húzódott a férfihoz, aki nem tudott mit tenni ez ellen. A gyermek gyorsan az ágy alá nyúlt, megfogta a kést és nagy levegőt véve lecsapott az elnökre. A nyakát érte a támadás, pont, ahogy a bácsi mondta neki, akitől kapta a fegyvert. Persze, elmagyarázta neki, hogy nem elég az, ha csak belé mélyeszti, az végig is kell húzni a nyaka mentén, hogy gyorsan és hangtalanul haljon meg... és így is tett. A férfi erőtlenül kapálózott alatta, szájából és nyakából egyaránt folyt a meleg és vörös vér, de egyáltalán nem ijedt meg a látványtól a gyermek. Drága szülei képe lebegett szeme előtt, ahogyan újra együtt vannak és nem bántja őket senki. Csak ennyit szeretett volna... csak rendes életet, mint mindenki más, de ezt nem kaphatta meg. Hiszen remény már nem maradt senkinek sem... hiszen, szüleit már rég megölték, őt meg csak felhasználták, hogy elvégezze a piszkos munkát.

Amikor már látta, hogy a férfiben már nem maradt élet, gyorsan leugrott az ágyról és kifutott a házból. Szegény kislány csak szaladt, ahogyan apró lábai bírták, már várta egy katona az erdő szélén, hogy elmondja neki, megtette az őrá eső részt. A távolban meglátta a férfit, aki lassan közelített felé, majd mikor eléggé közel kerültek egymáshoz a kislány könnyeivel küszködve mondta a katonának, hogy elvégezte a munkát, és hogy a szüleit engedjék szabadon, de a férfi csak elmosolyodott, a kezében tartott pisztolyt a gyermeknek szegezte és azonnal meghúzta a ravaszt. Az élettelen testet otthagyta magára, ő pedig elégedetten ment észak felé, abban a reményében, hogy busás fizetést kap ezért.

6.éjszaka [1.rész]

Annyeong

Nem nagyon szeretnék utána számolni, hogy mennyi ideig tartott megírni ezt a részt... talán két hónap? Inkább három, de az a lényeg, hogy itt vagyok. Ez a hosszú idő alatt tovább gyarapodtunk, aminek nagyon örülök! Igyekezni fogok, hogy hamarabb hozzam a folytatást! (Egyébként is... egy horror film miatt mostanában nem is tudok aludni, így esténként tudnám írni) 

Köszönöm az én kis Angel dongsaengemnek, hogy egész végig támogatott és most is egy hosszú véleménnyel megáldott! 

A mostani résznek az elejét még nagyon régen írtam, de többszöri átolvasás után is úgy gondolom, h jó, ahogyan van, szóval az átlagot hoztam, remélem. Ezt majd ti fogjátok eldönteni. Jól esne, ha leírnátok véleményeteket, talán erőt adna, hogy gyorsabb legyek. Jó olvasást! 

Xingyi

Fájdalmam a szívemben egyre nagyobb lett, ahogyan közeledtünk dél felé. Kezdett teljesen felemészteni a bűntudat, a hirtelen ért felismerés miatt, hogy miattam van bajban Jong In, csak még erősebben mart legbelül. De ha csak ez az egy vétkem lenne az életben... Loptam, hazudtam, veszélybe sodortam több embert is, és ezért nem én szenvedtem. Szörnyen éreztem magam; az is megfordult a fejemben, hogyha én is a bátyámmal a börtönbe kerültem volna, akkor most nem lenne ez a szörnyű helyzet, de a hibáiból tanulhat az ember és azokat ki is javíthatja... Ám az én hibámat nem lehetett kijavítani és ezért meg kellett bűnhődnöm.

Az út örökkévalóságnak tűnt, talán az is volt, de az idő sem kedvezett nekünk. Sötét felhők hadát küldte el hozzánk Isten, hogy ezzel is lassítson minket. Idegesen kezdtem el tördelni az ujjaimat, amik eléggé rossz hangokat adtak ki. A mellettem ülő Yi Xing nem bírta tovább idegekkel, lefogta kezemet, hogy hagyjam abba. Engedelmesen két oldalamhoz helyeztem karomat, majd az eget kezdtem el figyelni. Láttam, hogy a távolban hatalmas vihar volt, amely egyenesen felénk tartott. 

- Az Isten szerelmére Jong Dae! - tört ki magából Jae Hwan és a jármű ajtajába ütött. 

- Ha tönkre teszed az autómat, akkor gyalog kell mennünk! - rajta nem látszott az idegesség, teljesen nyugodtan vezetett és az utat figyelte. 

- Ne mond azt, hogy ez a szar nem tud többel menni! Gyalog gyorsabb vagyok ennél! - dühöngött tovább Jae Hwan. Én is kezdtem aggódni, hogy nem érünk oda időben, és még egy sebesültünk is volt. Az idő ellenünk játszott, talán fent nem akarták, hogy odaérjünk, lehet, már rég elkéstünk akkor, de volt bennem egy reménysugár, ami arra késztetett, hogy tovább haladjak.

- Befognád a szádat? Éppen vezetek! - még mindig nyugodtan mondta a szavakat, amin mindhárman meglepődtünk. Abban a helyzetben nem szabadott volna így viselkednie, így számomra kezdett gyanúsnak válni.

- Biztosan jó úton megyünk? - néztem ki az ablakon keresztül aggódva. 

- Már hogyne mennénk jó úton? - akadt ki rám Jong Dae, így csöndben maradtam. Továbbra is az ismeretlen tájat figyeltem kihajolva az autóból, amikor orromra csöppent egy esőcsepp. Ijedtemben összerezdültem, aminek következtében bevertem a fejem. Fájdalmasan nyögtem fel, majd a fájó ponthoz kaptam. 

- Jól vagy? - nézett rám aggódva Yi Xing, amire csak legyintettem.

- Én rendben vagyok, de az időjárás már kevésbé... - kijelentésemre mindenki kinézett az ablakon.

- Pont a vihar közepébe hajtunk - állapította meg Jong Dae a helyzetünket. - Ha sáros lesz az út, akkor gyalog kell folytatnunk.

- Már miért? - kapta oda tekintetét Jae Hwan. 

- Talán mert beleragad az autó kereke, észlény! 

- Te kis... - nyúlt volna a vezető felé, de én elkaptam kezét. Szemeibe néztem, amiből megértette, hogy ne csináljon semmi meggondolatlant.

- És gyalog mennyi lenne az út? - tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz az, hogy a sok eső miatt ne lepje el az utat a sár.

- Jó kérdés, talán még négy óra - mondata végén az ég megszólalt, ezzel tudatva velünk lesz az több óra is. Hirtelen eredt meg az eső, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy az autó megakadjon.

- A rohadt életbe! - szitkozódva hagyta el a járművet Jae Hwan, majd amikor látta, hogy mi meg sem mozdulunk, csak még dühösebb lett. - Valaki jöhetne és segíthetne! - Jong Dae idegesen tépte ki az ajtót, majd Jae Hwan elé állt.

- Reménytelen! Nem látod, hogy mi is térdig állunk a sárban? - mutatott a földre. Én is kinéztem és szembesülnöm kellett azzal, hogy szinte még gyalog sem lehetett közlekedni. - Gyalog folytatjuk az utat! 

- Megőrültél? Mit csinálok Yi Xinggel és Min Jeevel? Felveszem a nyakamba őket? 

- Ketten vagyunk, ha nem vetted volna észre! Majd én előre megyek Min Jeevel, te pedig jössz mögöttünk a sérülttel! - nyitotta ki nekem az ajtót Jong Dae, majd kisegített a járműből, de Jae Hwan lefogta kezét.

- Nem engedem, hogy elvidd magaddal!

- Mi a fontosabb? Jong In élete vagy egy libáé, aki miatt az urad bajban van? - teljesen ledöbbentem szavai hallatán. Mélyen szíven döfött engem. Rá kellett jönnöm, hogy igazából mindenkinek a terhére voltam eddig.

- De ha baja esik... - adta meg magát Jae Hwan, majd megragadta Jong Dae a kezem és maga után kezdett húzni. Nehézkesen lépkedtem, egyik cipőmet el is hagytam. A szüntelenül hulló eső miatt még fáztam is és a ruhám is akadályozta a haladásunkat. Az előttem haladó hirtelen fordult meg, majd a szoknyám alját kezdte el letépni. Mikor végzet gyorsabb tempót vett fel, amit nehezen tudtam követni, de mindent elkövettem, hogy ne hátráltassam őt.

A ruhám teljesen tönkre ment, mindketten eláztunk és fáztunk, de Jong Dae csak haladt előre, mit sem törődve az idővel. Egyre jobban hagyott el az erőm, úgy éreztem, mintha több kilós súlyt kéne cipeltem a lábaimon. 

- Haladj már! Még hosszú az út! - nézett egy pillanatra hátra, majd vissza is fordult. Nem értettem, hogy miért segített nekünk ennyire, hiszen ő vitt el Jong Intól és ő segített apjának az elnök meggyengítésében. Vegyes érzelmek fűztek hozzá, de nem gondolkodhattam sokáig, mivel egy rossz lépés következtében térdig elmerültem a sárban és nem bírtam kihúzni azt. - Mi van már? - jött felém Jong Dae idegesen, és mikor rájött, hogy mi a bajom, csak a fejére csapott.

- Beszorultam... - próbáltam kihúzni beragadt végtagomat, de semerre sem mozdult. 

- Észrevettem. Na, add a kezed! - engedelmeskedtem neki, de csak megfogta karomat és nem tett semmit. 

- Valami baj van? - nem válaszolt, fejét lassan hátrafordította, majd hallani lehetett, ahogyan nagyot nyelt. Aggódva pillantottam én is a távolba; egy csapat férfi közeledett felénk. 

- Nincs időnk nézelődni! Segíts! - kezdett el rángatni, amitől csak fájdalmasan felnyögtem. - Azt mondtam, hogy segíts! - szólt rám idegesen. Én is elkezdtem húzni magam, amitől egy kicsit megmozdult a lábam. - Egyszerre! - elszámolt háromig, majd nagy fájdalmak közepette kiszabadultam. - Azonnal bújj el! Északiak! - mutatott a fák felé, majd futottam, ahogyan csak tudtam és egy fa mögött figyeltem az eseményeket. Jong Dae nyugodtan megvárta, míg elé érnek és üdvözölte feltehetően a tábornokot. 

- Jun Myeon, már végeztetek? - ráztak kezet, miközben az említett jót nevetgélt. 

- Természetesen! Úgy ismersz, mint aki nem végzi el a dolgát? 

- Oh, dehogyis! Csak meglepődtem a gyorsaságodon - hirtelen felém pillantott a szeme sarkából, majd a kezével jelzett valamit, amit nem értettem meg.

- Jong In önmaga ellen játszott - válaszolt egyszerűen, aminek hatására megállt bennem az ütő. Ekkor már tudtam, hogy azonnal oda kell érnünk, különben egy halott testtel kell szembe néznem. - De te mit keresel itt? Apád nem fog örülni, ha megtudja, hogy itt vagy. 

- Csak jöttem megnézni a szerencsétlen barátomat - újból rám nézett, amiből arra következtettem, hogy lassan induljak meg Jong In kúriája felé.

- Felesleges, felgyújtottam a házat, biztosan bent ég ő is. Láttad volna... milyen szép pillanat volt! - nevette el hangosan magát Jun Myeon, én pedig a sírás határán voltam. Elkéstünk... Mindent elrontottam. 

Kétségbeesetten futottam előre a semmibe, azt se tudtam, hogy hol voltam. Hiába súgta nekem valami, hogy Jong In már nem él, de én bíztam benne, hogy végre valahára megáld engem az Isten és a pártomra áll. Szörnyű napokon voltam túl, kezdtem feladni az egészet... Annyi érzés kavargott bennem, hogy már kezdtem szédülni, lassan már csak foltokat láttam. A fák ágai nem kíméltek engem, mindenhol karcolások borítottak. Imákat kezdtem el magamban mondani, abban hittem, hogy talán valamit érnek. 

Kezdett elhagyni az erőm, elfáradtam. Egy fának nekidőltem, hogy kifújjam magam, amikor hirtelen egy lövés dörrent el. Szívemhez kaptam ijedtemben, nem tudtam, hogy honnan vagy kitől származott. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de csak az volt a fejemben, hogy rájöttek Jong Dae árulására... Reméltem, hogy életben maradt. A félelemtől vezérelve futni kezdtem, nem akartam, hogy bárki rám találjon, főleg nem, hogy azok északiak legyenek. 

Hosszú ideje gyalogoltam már, nem is tudtam, hogy merre mentem. Azt hittem, hogy eltévedtem, amikor előttem megmozdultak a bokrok. Hirtelen dermedtem meg, nem tudtam, hogy mit csináljak. A cserjerengetegből egy ló bukkant elő, aki egyenesen felém tartott, de előttem megtorpant. Farkasszemet néztünk egymással, nem bírtam megmozdulni, de úgy tűnt, hogy nem jelent rám veszélyt. Lassan emeltem meg kezemet és végigsimítottam pofáján, ő pedig továbbra is csak a szemeimben nézett. Óvatosan kezdtem el haladni, míg hátához nem értem. Normális esetben őrültségnek számított volna akkori cselekedetem, de vészhelyzetről beszéltünk. Felültem hátára, amely még mindig nem váltott ki belőle negatív reakciót, amitől megkönnyebbültem. Isteni segítségnek tudtam be, amit meg is köszöntem. Szinte parancs nélkül a ló elindult abba az irányba, amerre tartottam, mintha tudta volna, hogy mit akartam. Egy kis idő után gyorsabb tempóra kapcsolt, majd vágtatni kezdtünk.

A Nap is felkelt már, de mi még mindig a kúria felé vágtattunk. Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is odaérünk, de akkor a fák lombjai között megpillantottam egy szürke füstfelhőt. Ekkor bebizonyosodott, hogy jó felé haladtunk és hamarosan ott is vagyunk. Viszont ezernél több rossz gondolat árasztotta el az agyamat. Nem akartam egy holttesttel találni magam, nem is tudtam, hogy mihez kezdenék akkor. De azt tudtam, ha szerencsém lesz és Jong In életben van, akkor az lesz az első, hogy leápoljam a sérüléseit, hiszen megtámadták. 

Alattam a lovam lassabb tempóra váltott ezzel jelezve, hogy megérkeztünk, de ami ott fogadott, arra nem voltam lelkileg felkészülve. A kúria teljesen leégett, ahogyan Jun Myeon is mondta. A kapu nyitva volt... és ott feküdt Jong In élettelennek tűnő teste. Azonnal odasiettem hozzá, majd elkezdtem rázogatni, szólongatni, de nem kaptam semmilyen reakciót. Eluralkodott rajtam a félelem, nem akartam, hogy meghaljon.

- Kérlek... kelj már fel! - próbálkoztam továbbra is felkeltésével, de feladtam. Könnyeimmel nem vehettem fel a harcot, kíméletlenül elkezdtek hullani. Feladtam. Az volt az a pillanat, amikor feladtam mindent. Minek is küzdjek tovább egy halottért? - Miért? Miért ver engem az Isten? - néztem fel az égre, ami kezdett kitisztulni. Átkoztam mindenkit a földön, ezzel együtt magamat is. Hiszen az én hibám volt az egész...

Ekkor, mint egy isteni fuvallat, összeszedtem magam, megfordítottam testét, majd arcához hajoltam. Azonnal kipattantak szemeim, amikor megéreztem magamon lélegzetét. A hirtelen jött sokkból felépülve megfogtam két karját, majd elkezdtem húzni. A közelben volt egy falu, így megpróbáltam oda elvinni és reménykedtem abban, hogy ott majd tudnak segíteni. 

- Csak bírd ki... Kérlek Jong In, ne hagyj itt!

6.éjszaka úton!

Lehet ígérgetni, de felesleges, ha egyszer úgy sem tudom betartani. Már mondtam, hogy nem hagyom abba ennek a ficinek az írását, de a részeket fogalmam sincs, hogy mikor tudom megírni. Válság sugarai rám vetődtek, de már folyamatban van a folytatás, szóval legyetek türelemmel! 

                   

A napokban észrevettem valamit, ami megdöbbentett. Három feliratokozóval lettem gazdagabb, ami azt jelenti, hogy tizenegyen vagytok. Gomawoyo mindenkinek, igyekezni fogok, hogy ne kelljen sokat várnotok, ha már ilyen aranyosak vagytok~! 

XingYi~

5.éjszaka [2.rész]

Sziasztok!

Igen, nagyon régen nem hoztam már új részt, amit nagyon sajnálok. Éppen ezért is hoztam nektek több olvasnivalót, mivel átléptem a 2000 szót, ami nálam nagy szám, általában 1500 szónál megállok. Nem is ez a lényeg, inkább meg szeretném köszönni a nyolc darab feliratkozómat! Ha ennyien írnának véleményt, már nem lenne okom panaszkodni, de igazából most sincs. Na de, nem húzom tovább az időt, a történet végén találhattok pár kérdést, amire örülnék, ha válaszolnátok! Jó olvasást! ^^ 

-----------------------------------------------------------------

Szörnyű napok elé néztek a szöuli polgárok. Az égiek sem kegyelmeztek nekik, az eső úgy hullott, mintha dézsából öntötték volna. Villámokat szórtak a felhők, amik nagy kárt okozva nevették ki az embereket. A hirtelen jött vihar pánikot keltett mindenki lelkében, csak egy ember volt nyugodt. Nem zavartatta magát, kisétált hatalmas udvarára és a távolba nézett. Várt valakire. Senki sem tudhatta, hogy az eső vagy könnycseppek haladtak végig az arcán, de látni lehetett, hogy elkeseredett. Hatalmas fintorra húzta száját, mikor meglátta a kúriája felé tartó hívatlan csapatot. Már bőrig volt ázva, néhányszor tüsszögött is, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet. Megvárta míg elébe érnek és egy halvány mosoly keretében üdvözölte őket.

- Minek köszönhetem látogatásotokat? – karba tett kézzel dőlt neki a kapunak. Tudta nagyon jól, hogy miért is jöttek, de szeretett volna játszadozni egy kicsit.

- Egyszerű tárgyalásra jöttem, északról küldtek – válaszolt a férfi, ami persze hazugság volt. Halkan kuncogott egyet a ház ura, majd eltolta magát a bejárótól.

- Ennyi ember kell neked egy egyszerű beszélgetéshez?

- Tudod milyen vagyok, nem tudok magamra vigyázni – nevette el ő is magát, amire a férfi arca komorrá vált. Az egész szituációt nem tartotta viccesnek, legszívesebben mindenkit eltett volna láb alól, de azzal nagy hibát követett volna el.

- Hát, akkor gyertek beljebb! – invitálta be őket, amire követték őt. A férfi arcán lappangott egy halvány mosoly, valahogy ő örülni tudott ennek a napnak. Hogy miért? Csak ő tudta.

- És Kim – fordult a vendég a házigazdához -, hol van az a szép hölgy, akiről mindenki beszél?

- Tudod te azt jól! – szűrte ki fogai közül, nem tetszett neki, hogy szórakoznak vele. Amikor meglátta, hogy ki közeledik telke felé, már elfogta az undor. Nem akart egyet sem látni az északiak közül, rühellte őket. Az álarcot, amelyet ők használtak, mindig is átlátta. Ezért is vette meg őket, sosem az igazi énjüket mutatták.

- Csak tudni szerettem volna, hogy te tudod – e – vigyorgott Kimre, amire egy horkantás volt a válasz. Kezdett egyre dühösebb lenni. Ha egyszer elborult az agya, akkor az ott lévőknek nem sok esélyük volt a túlélésre, bár nem ő volt túlerőben.

- Nagyon is jól tudom – nyitott ajtót nekik, amit általában egy szolgálónak kellett volna megtennie. Fel is tűnt a vendégeknek ez a dolog.

- Egy cseléd sincs a közelben? – nézett rá Kimre, aki csak megvonta a vállát, majd levette kabátját és az előtérben lévő kanapéra hanyagul ledobta. Elővett nadrágja farzsebéből egy zsebkendőt és néhányszor beletüsszentet. – Tán nem megfáztál, míg vártál ránk? – hallani lehetett a gúnyt a hangjában. Kim nem reagált rá először semmit, jobbnak látta, ha nem tesz meggondolatlan dolgot. Nem volt olyan állapotban, hogy esélye legyen ellene.

- Szórakozni jöttél vagy tárgyalni? A kettő nem fér meg egymás mellett! – dőlt neki a kanapénak, gyengének érezte magát. Igaza lehetett a férfinek, elkaphatott valamit.

- Igazad van, nem férnek meg egymás mellett – helyeselt nagyban, majd folytatta volna, de Kim fuldokolni kezdett. Kissé összegörnyedt a hirtelen jött köhögéstől. Lassan lépdelt mellé a vendég és leguggolt, hogy egy szinten legyen vele. – Még nem csináltam semmit, de te már összeesel. Így nem vicces! – biggyesztette le ajkai és eljátszotta a sértődöttet.

- Kapd be, Jun Myeon! – ütögette mellkasát, hogy rendesen működjön tüdeje, de nem lett jobb a helyzet. Tudta, hogy nagy bajban van és ezt csak magának köszönhette. Az elmúlt napokban sok rossz dolgot tett, amivel nem csak másban, de magában is kárt tett.

- Megkönnyítetted a dolgom, ugye tudod? – egyenesedett fel, majd intett a katonáknak, hogy segítsenek Kimen. – Azért, megtartjuk a tárgyalást, ugye? – Jun Myeon az említett arcát megcsípte játékosan, amire egy fintor volt a válasz.

- Te rohadék buzi! – köpte utána a szavakat dühében. – Tudom, hogy meleg vagy, de hozzám ne érj! Te kis… - próbálta volna tovább szidni, több csúnya szót kimondani, de újabb köhögő rohama támadt, ami megnehezítette a légzését.

- Inkább az egészségeddel foglalkoznál, minthogy egyszerű ribancok után vágyakoznál! – váltott a vendég is dühös hangnemre. – Ne beszélj nekem a nemi identitásról! Nem vagy olyan állapotban, hogy ezt a kis titkomat ellenem fordítsd! – biccentett a katonák felé, akik értették a célzást. Egyikük lefogta a már ellenkezésre képtelen férfit, a másik pedig egy jól irányozott rúgással illette. Fájdalmasan nyögött fel, szája szélén nyál csorgott végig, örülhetett annak, hogy nem vért köpött fel. – Látnod kéne magad, szánalmas vagy Kim Jong In! – szörnyű harag keletkezett az említett személyben, azonnal levágatta volna a fejét, de nem volt ott senki, aki a segítségére lett volna. Ostobának nem érezte magát, igazából direkt csinált mindent, mert tudta, hogy fölösleges élnie, hiszen mindenkinek csak ártott. Mégis, mint valami isteni fény, ami egyben átok is volt, a kúria hátsókertjébe csapott egy villám. Olyan hatalmasat szólt, hogy a két katona ijedtünkben összerezzentek, ezzel kicsit könnyítettek a szorításukon. Kapott is az alkalmon Jong In, mindkettőt kigáncsolta és futásnak indult.

- Két balfék! – rivallt a földön fekvőkre Jun Myeon. – Azonnal hozzátok vissza őt! – nem kellett többször mondani, a nyomába eredtek. Jong In fejvesztve menekült, nem értette, hogy mi ütött belé, hiszen nemrég még a halálán gondolkodott, most nagyon is élni akart. Szerencsétlenségére betegsége megnehezítette számára a futást, de jobban ismerte a házat, mint bárki más, így egy rejtett szobában el tudott bújni. Ott kifújhatta magát, amire nagy szüksége volt. Szaporán vette a levegőt, próbált minél több éltető oxigént tüdejébe vinni, de mintha egy fal állná az útját, csak néhány molekula ment végig a légcsövén. Tudta, hogy nem maradhat ott sokáig, mert bármelyik percben megtalálhatják, így résnyire nyitotta az ajtót és kinézett. Szörnyen dühös volt magára, amiért nem volt képes megvédeni magát, nem ehhez volt szokva. Mindig ő dirigált mindenkinek, mindene megvolt és most egy halálos hajsza kellős közepébe csöppent, melynek tétje : az életben maradás.

Mikor meggyőződött, hogy tiszta a levegő, a hátsókijárat felé vette az irányt. Ha addig eljutok, onnan egyenes az út… - gondolta magában, de persze, ha az olyan könnyen ment volna. Már a folyosó végén meglátta az ajtót, de valami megütötte orrát. Egy orrfacsaró szag, ami semmi jót nem jelentett. Gyorsabbra vette lépteit, minél közelebb került a szabadsághoz, annál nehezebben vette a levegőt. Eddig sem volt jó a helyzete, de a gáz, ami kezdte ellepni az épületet elviselhetetlen volt. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett az, így nem tudhatta, hogy mi várhat rá odakint. Hangok is megcsapták füleit, mintha valami égett volna. Az ajtó ablakán sárga fény szűrődött be, ami inkább volt piros vagy narancssárga. Ekkor már biztos volt benne, hogy tűz van. Nem akármilyen tűz. Az egész kert égett a villámcsapás okozta lángok miatt. Kikerekedett szemekkel figyelte, ahogyan a több éves munkája kárba vész, de ez csak a kisebbik baja volt. Elvágták a menekülőútját a piros csóvák, így nem mehetett sehova sem, bár felesleges lett volna más lehetőséget keresnie, mivel beérték a katonák őt, mögöttük jött Jun Myeon is.

- Jaj, de kár a kertedért, olyan szép volt! – indult meg Jong In felé, de ő meg sem moccant, csak állt ott, mint egy szobor, aki arra várt, hogy őt is hamuvá égessék. – És még az eső is kezd elállni, remek! – nyújtotta a magasba a kezét, majd ökölbe szorította azt. Halkan kuncogni kezdett, örült, hogy nem kellett semmi fölösleges dolgot véghezvinnie, az áldozat már megtette helyette.

- Áruld el, hogy mire készülsz! – teljes komolysággal szólalt meg, mintha még lett volna esélye a menekülésre. Jun Myeon kérdőn nézett rá, de tetszett neki a férfi reakciója.

- Csak egy parancsot kaptam : megölni Kim Jong Int, de te tökéletesen megkönnyítetted a dolgomat – csapta össze kezeit, majd az első két gombját a kabátjának kipattintotta és az egyik belső zsebében kezdett el kutakodni. Nem tellett neki sok időbe, máris megtalálta azt a tárgyat, amit kereset. Mosolyra húzta a száját, diadalittas vigyor volt az. Előkapta fegyverét és végigmérte a számára mindennél fontosabb eszközt. Senki sem tudta, hogy miért tartotta akkora becsben, de mindig azt használta öléshez, még ha csak egy kisebb pisztoly volt. Felírat díszelgett a csövén : „Isten mindig megbocsájt!”. Mindig, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, elmormolta ezt a rövid mondatot magában. Igazi hívő volt, senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen emberből kegyetlen gyilkos válik. A sors kegyetlen volt mindenkivel, kivétel nélkül. – Tudod, Jong In, én tiszteltelek. Nagyon is! Felnéztem rád, amikor a fénykorodat élted – lengette meg fegyverét, játszadozott vele, de nem csak azzal, hanem a vele szembe álló idegeivel is. – Ahogyan irányítottad a népedet, igazi diktátor voltál, úgy mint az apád. Erre jön egy kis liba és elcsavarja a fejedet. Szégyen… - rosszallóan megrázta fejét, amire Jong In ökölbe szorította kezeit. Kezdett az agyára menni a papolása, ment volna papnak, akkor prédikálhatott volna eleget.

- Befejezted a beszédedet, mert nagyon nem vagyok rá kíváncsi! – próbálta hangjából kiszúrni a mérgező füst okozta fulladás jeleit, de hamar rá kellett jönni, hogy nem fog neki ez menni. Először csak kisebb köhögések hagyták el torkát, de idővel azok felerősödtek. Ruhája még mindig vizes volt, így biztos volt abban is, hogy szörnyen megfázhatott, ezzel elérve azt, hogy legyengült szervezete ne tudjon védekezni. Térdre rogyott. Bármennyire is igyekezett erősnek mutatni magát, kudarcot vallott.

- Hát kész! Végül még nem kell elsütnöm a fegyverem – nevette el magát jóízűen Jun Myeon, ám Jong In nem tartotta mulatságosnak. Miért is lett volna az a számára? Hiszen fulladozott, semmi sem volt neki, amivel eltakarhatta volna arcát, ezzel megakadályozva a füst bejutását a tüdejébe. Persze, Jun Myeon már rég egy kendőt tartott az orra elé, így neki volt mivel védekeznie. – Úgy elnézném, ahogyan szenvedsz, de nincs túl sok időm. A tűz gyorsan terjed – nézett egyenesen az egyre jobban növekvő lángok közepébe. Jong In izmaiból kiszállt az erő, a földel volt egy szinten. Lassú kúszásba kezdett, kétségbeesetten kapaszkodott a fűszálakba, melyek segítségével előrébb jutott. – Könyörgöm, rossz téged nézni!

- Fogd be… a pofád! – nyögte hangtalanul, alig tudott már beszélni is. Lassan, de biztosan haladt Jun Myeon felé, aki ezt észrevette és „megsajnálva” őt, odalépett hozzá. Jong In erőtlenül emelte fel karját, nem várt segítséget, inkább azt akarta, hogy kezei közé fogja az előtte álló nyakát és addig szorítsa, míg meg nem döglik. Jun Myeon hirtelen Jong Inra szegezte fegyverét, majd meghúzta a ravaszt. A töltény a kézfejébe fúródott, aminek következtében fájdalmasan kiáltott fel. Sebéhez kapott, próbálta elzárni, hogy kevés vért veszítsen. – Rohadnál el ott, ahol vagy! – köpött egyet a cipőjére, kit holtan akart látni, de erre csak egy jól irányzott rúgással találta szembe magát. Az arcát érte a támadás, orra vérezni kezdett, a fájdalom pedig elviselhetetlen volt a számára. Talán el is tört fájó testrésze, de már nem érdekelte semmi, csak végre le akart dőlni, hogy békésen pihenhessen. Hátára fordult, pedig abban a helyzetben az volt a legrosszabb döntése. Látni szerette volna az eget, de a temérdek füst eltakarta előle. A vér kezdett visszafolyni orrába, ami persze fulladásokhoz vezetett, jól tudta, hogy nem szabadott volna ilyen pózt felvenni.

- A saját véredben fogsz meghalni. Istenem, ez az én napom! – kiáltotta el magát örömében Jun Myeon, majd kicsit megrugdosta Jong In oldalát, aki ráemelte tekintetét. – Sajnálom, hogy nem nézhetem végig a halálodat. Életem legszörnyűbb hibáját követem el most – játszotta el a szomorú embert, aminek fel kellett volna hergelnie Jong Int, de nem törődött vele. – Azért jó volt találkozni veled, Kim Jong In! – leguggolt mellé, majd megveregette vállát és otthagyta őt. Jong Int, aki nemrég még egy híres diktátor fia volt, akitől mindenki rettegett. Ám most egy esetlen kisfiú vált belőle, aki várta, hogy vége legyen a szenvedésének.

Egy csepp… Két csepp… Három csepp. Megérezte arcán az esőcseppeket, aminek megörült. Legalább eltakarhatta egyre nehezebbé váló könnyeit, amik végig folytak arcán. Annyi eső, amennyi hullott az égből nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa a tűzet, de ahhoz igen, hogy Jong Int megnyugtassa. Apró mosoly jelent meg arcán, halk nevetésbe is kezdett, elkönyvelte magát őrültnek, hogy mulatságosnak tartotta a nyomorúságát. Azonban a görbület hamar eltűnt, helyét átvette a keserves sírás. Szerencsétlennek tartotta magát, nem tartott volna ott, ha azt a lányt is a börtönbe vetette volna, mint a testvérét. Átkozta a jó Istent, amiért ezt tette vele, de valamelyest egyet is értett a sorsával, hiszen nem élt tisztességes életet.  Lassan vette a levegőt, szipogni kezdett és suttogott valamit vagy inkább valakit. Egy olyan ember nevét mondogatta, aki egy rövid időre boldoggá tette az életét.

- Min Jee… - megjelent előtte a lány képe, ami arra késztette, hogy felálljon és meneküljön. Biztos volt abban, hogy oka van annak, hogy nem halt meg, így esetlenül, de lassan elindult a ház felé. Végighaladt a kúrián, könnyei csak hullottak a padlóra nyomot hagyva maga után. Mikor elérte a bejárati ajtót, felsóhajtott. Lassan nyomta le a kilincset és a hatalmas kapu felé vette az irányt. Hátra nézett a telkére, mintha egy részét ott hagyta volna, majd nekiindult az útnak. Nem jutott túl messzire, talán száz métert, ha haladt, amikor összeesett. Újabb köhögő roham uralkodott el rajta, mintha ki akarta volna lehelni lelkét. Nem sokáig szenvedett, az ereje elhagyta és átadta magát a sötétségnek. – Min Jee… - suttogta maga elé, mielőtt szemeit lehunyta volna. 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miközben írtam ezt a részt szinte átéreztem Jong In helyzetét. Istenem, olyan kegyetlen vagyok! Mindegy is, majd egy sarokban kisírom magam. Most inkább felteszem a kérdéseket

1.Hogyan tetszett nektek ilyen formában a történet? Sosem írtam még E/3 - ban, de nem is volt számomra nehéz, lehet többet alkalmazom majd. 

2.Mit gondoltok Jun Myeon karakteréről? Őszintén, nem akartam nagyobb szerepet neki szánni, de olyan képet láttam róla, hogy elhaláloztam és talán ennek köszönheti, hogy nagyobb szerepet kapott. 

Itt van *---* Nézzétek *^* Meghaltam...

3.Eddig Jong In volt a rosszfiú. Most mit gondoltok róla? Megsajnáltátok őt? 

4.Mindent eldöntő kérdés következik. WARNING! Szerintetek Jong In túléli? Egyáltalán, ebben a részben már meghalt? Jó kérdés, mi? Tudtam én! 

Remélem írtok nekem vélemény, nagyon örülnék neki! ^^ Köszönöm, hogy elolvastad!

Bejelentés

Nem tudom, hogy kis olvassa ezt a fanfiction-t, de azoknak köszönöm, hogy velem vannak. Az ok, amiért nem hozok új részt nem az ihlethiány. Megvan a végkifejlet. Igazából már akkor tudtam, mikor elkezdtem az egészet írni. Szóval, nem az ihlethiány a ludas, inkább én. Igen, a lustaság... Meg a kevés vélemény, de ez csak a kisebbik gond. Úgy vagyok vele, hogy magamnak írjak. 

Miért is írok most nektek? Azért, hogy megköszönjem az eddigi támogatásokat! Ne értsétek félre, szó sincs arról, hogy befejezem, ellenkezőleg! Bocsánatot szeretnék kérni tőletek... Próbálok visszarázódni ehhez a történethez. 

Belekezdtem egy másik fanfiction-ba is, szóval, ha valakit érdekel, akkor itt a link:Beautiful Prison

Hálás vagyok nektek, hiszen túlléptem a 3300-as megtekintést, ami nagy dolog számomra. Ez az első olyan történetem, amit egyedül írok, szóval nekem nagy az a szám. Nélkületek nem sikerült volna! Köszönöm! 

Ezentúl igyekszem hozni a részeket, egy hónapban legalább egyszer. A végéhez közeledik ez a fanfiction, szóval tényleg próbálom minél hamarabb megírni a részeket, persze nem elhamarkodva. 

Nem tudom, hogy ki fogja ezt elolvasni, de egy kis kommentet tudna nekem írni, hogy tudjam, látta, amit ide bepötyögtem? 

Üdvözlettel :

XingYi

Kaptok egy pózoló Chanyeol-t! Igaz, semmi köze a történethez...

5.éjszaka [1.rész]

Szökés

Hatalmas fájdalomra ébredtem, az egész testem sajgott. Komótosan nyitottam ki szemeimet, próbáltam rájönni, hogy hol lehettünk. Eléggé kényelmetlenül feküdhettem, mivel a nyakam szörnyen fájt. Lassan toltam el magam a földtől, majd megmasszíroztam tarkóm. Homályosan láttam, csak egy lámpa égett a kis szobában, vagy miben.

- Látom magadhoz tértél – azonnal a hang irányába fordítottam fejem. Amikor megláttam Jae Hwant a falnak dőlve, nagyon megörültem neki. Nagy nehezen felálltam, majd elé álltam és átöleltem. Meglepődött tettemen, de viszonozta a gesztusom. Halk zokogásba kezdtem, féltem abban a helyzetben. – Nem kell aggódnod, kijutunk innen.

- Mégis hogyan? – fakadtam ki. Semmi esélyünk sem volt. – Ha jól látom ez egy börtön. Biztosan jól őrzött, mi meg csak hárman vagyunk, Yi Xing meg is sérült… - mikor kimondtam nevét, akkor vettem észre, hogy nincs is a cellában. – Yi Xing… Ő hol van?

- Éppen kihallgatják, bár nem hinném, hogy túl sok dolgot kiszednének belőle… - húzta el száját. A legjobbakat reméltem, hogy nem csináltak vele semmi rosszat. – Yi Xingnek nem lesz semmi baja, kemény fából faragták.

-  De hiszen megsérült! Ezzel egyáltalán nem tudsz megnyugtatni, inkább csak felidegesítettél! – ledobtam magam az egyik sarokba, majd szúrós szemekkel néztem Jae Hwanra. Nem rá voltam dühös, hanem az egész helyzetre és Jong Daera. Ahogyan átvert, az megbocsájthatatlan volt számomra. Szégyelltem is magam, hogy bedőltem neki, de a múltat nem tudtam megváltoztatni.

- Mit vársz, mit csináljak? – túrt idegesen a hajába. – Sétáljak oda az őrhöz és kérjem meg szépen, hogy engedjen ki?

- Nagyon örülök, hogy vicces kedvedben vagy, de most hanyagoljuk egymás társaságát! – fordultam el tőle, hogy még véletlenül se lássa arcomat. Kétségbe voltam esve, féltettem magam. Igen, önző dolog volt tőlem, de nem ott akartam meghalni. Megígértem magamnak és bátyámnak, hogy életben maradok. A szavamat nem szeghettem meg.

Nagy aggodalmaim közepette elaludtam. Nem tudtam, hogy meddig nem lehetettem ébren, de biztos sokáig. Mozgolódni kezdtem, de nagyon nem tudtam, mivel valaki nekem volt dőlve. Lassan megfordultam és Yi Xinggel találtam szembe magam. Megörültem neki, így megpróbáltam felébreszteni, de amikor lejjebb néztem, megláttam lábán a sebét, elszörnyedtem. El volt fertőződve, gondoltam nem kapott ellátást. Ruhámnak „tisztának” mondható részéből letéptem két darabot, majd elkezdtem kitisztítani sérülését. Alig értem hozzá, de egy hangos sziszegést hallottam meg. Ijedten kaptam el kezemet, nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Ne aggódj, kibírom… - legyintett egyet, így én folytattam a dolgomat. Láttam rajta, hogy nagyon nem volt jó érzés neki, de mindig leintett. Mikor tűrhetőnek véltem sebesülését, a másik ruhadarabbal bekötöttem. – Köszönöm!

- Csak természetes! Nem hagyhatom, hogy elveszítsd a lábad… miattam – igen, ez is az én hibám volt. Ha nem mentem volna el Jong Daeval, akkor ez sem történt volna meg.

- Ne okold mindenért magad! – biztatóan megsimogatta kezem, amitől megnyugodtam.

- Jae Hwan hol van? – néztem körbe, de nem láttam sehol. – Őt is kihallgatják?

- Igen, és nemsokára téged is – mondata hallatán kicsit megijedtem, de Yi Xing megnyugtatott, hogy nem kérdezte tőle semmi olyat, amivel elárulta volna Jong Int.

- Szerinted meddig maradunk itt?

- Addig, amíg el nem döntik, hogy mit tesznek velünk. Nem hinném, hogy az olyan hamar eljönne, tekintve, hogy nagy támadásra készülnek – bólintottam  egyet, majd feltápászkodtam és elkezdtem járkálni. Ki kell találnom valamit, de ha a fiúk sem találtak ki semmit, akkor nekem se sikerül. Remélem még nem tettek semmit. – Rossz nézni téged! Ne őrlődj a dolgon! Jong In nem olyan, hogy csak úgy hagyja magát.

- Épp ez az. Most hagyná magát… - néztem ki a cella kis nyílásán, amin át beszűrődött a fény.

- Ezt hogy érted?

- Hallottam a beszélgetésűket… Jong Daenak az volt a feladata, hogy meggyengítse Jong Int és az állítása szerint sikerült neki.

- Hát persze. Azért hozott el téged, hogy Jong In szívét összetörje – bólintással válaszoltam, amire ő a falba vágott. – Ott mossa el őket egy árvíz, ahol vannak!

- Minden az én hibám… Lehettem volna okosabb is.

- Sajnos nem mondhatom, hogy nincs igazad, de azért nem csak te vagy a ludas – örültem, hogy volt olyan, aki megértett engem.

A cella ajtaja kinyitódott, rajta Jae Hwan lépett be. Magamban mosolyogtam, mivel láttam rajta, hogy nem esett semmi baja.

- A lány jöjjön velem! – mutatott rám a férfi, aki társamat kísérhette vissza. Engedelmesen álltam fel, majd elé álltam. – Kezedet! – alig emeltem fel karomat, csuklómhoz kapott és egy bilincset rakott rá. Végig vezetett a hosszú folyosón, ahol sok meggyötört arccal találtam szembe magam. Szörnyülködve néztem a rabokat, szinte élettelenek voltak. Ez vár ránk is?

- Elnézést! – egyszerre fordultunk hátra a hang irányéba.

- Ki vagy? – az őr kijelentésére az idegen csak elmosolyodott, de gyorsan rendezte vonásait.

- Azzal a paranccsal érkeztem, hogy a lányt vigyem el Kim Jeon Myun tábornokhoz.

- Na ne nevettess! Éppen fontos küldetése van délen – újra megjelent egy vigyor az arcán, ami ijesztővé tette.

- Parancsmegtagadás? – az idegen gyorsan cselekedett, előkapott egy tőrt, majd az őr nyakát elvágta. A férfi összerogyott, és mivel össze voltam vele kötve, így én is a föld közelében találtam magam. Félve néztem fel, azt hittem, hogy engem is megöl, de helyette csak elvágta a láncokat.

- Örülök, hogy nem esett bajod! – kérdőn néztem rá, amit észre is vett és elnevette magát. – Azt hittem, hogy felismersz, de csalódni is kell egyszer – sisakját levette, így már láthattam arcát.

- Jong Dae? – először meglepődtem, de hamar eszembe jutottak a tettei, így csak mérgesen néztem rá.

- Most mi van? Nem kéne örülni nekem, vagy valami?

- Hogy várhatod el tőlem, hogy csakúgy a nyakadba ugorjak? Azok után amit tettél? Minek nézel te engem? - dühösen néztem rá, de legbelül boldog voltam, hiszen megmentett.

- Figyelj! Nem ismered apámat, így nem tudhatod, hogy mit csinál a parancsmegtagadókkal. A saját fiát is simán megöletné.

- Szóval a saját bőrödet mented, ahelyett, hogy Jong Innak segíts?

- Sosem voltam jóban Jong Innal, de szerintem ezt te is észrevetted. Barátnak barát, de nem olyan, akiben megbízna az ember… de szerintem nem itt kéne ezt megbeszélnünk – megragadta karomat és elkezdett húzni a kijárat felé, de én megálltam. Nem hagyhattam itt Jae Hwant és Yi Xinget. – Most meg mi a baj?

- Nem fogok társaim nélkül elmenni! – indultam meg a cellánk felé, de Jong Dae utamat állta.

- Ne szórakozz velem! Nem tudom őket is megmenteni!

- Az Istenért már! Gondoltál csak egyszer is másra magadon kívül? – akadtam ki, amire elhallgatott és követett engem. Szerencsénkre senki nem volt a folyosón, így könnyedén ki tudtuk nyitni a cella ajtaját.

- Min Jee? – kérdőn néztek rám, majd Jong Daera, de nem volt időnk elmagyarázni nekik a helyzetet.

-  Sietnünk kell, bármelyik percben észrevehetik az egyik társuk halálát! – Jong Dae segített Jae Hwannak felsegíteni Yi Xinget, majd sietős léptekkel elhagytuk a börtönt. – Innen hat kilométerre parkol az autóm, ha odáig eljutunk, akkor már sima lesz az út – bólintással adtuk tudtára, hogy megértettük, majd felkészültünk a hosszú gyaloglásra. Jong In, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Annyeong~ 

Jó sok idő eltelt már, ugye? Nagyon sajnálom, hogy ilyen lassan haladok... És nem is lett túl hosszú rész. Próbálom bepótolni a lemaradásaimat, kisebb sikerrel. Remélem azért tetszett nektek és kapok néhány véleményt :3 Sok kérdést most nem tudok felenni, mivel nem túl sok esemény van ebben a részben...

1.KÉRDÉS : Számítottatok Jong Daera? Bíznátok benne? 

2.KÉRDÉS : Szerintetek időben visszaérnek délre? (Jong Inka már várja őket >< no comment...) 

  

3.KÉRDÉS (ami az utolsó is ><) : Ez még nagyon, nagyon, de nagyon korai... de szerintetek Jong In túl fogja élni? (Lel, ilyet kérdezni? >< Hogy gondoltam xdd)