6.éjszaka [1.rész]

Annyeong

Nem nagyon szeretnék utána számolni, hogy mennyi ideig tartott megírni ezt a részt... talán két hónap? Inkább három, de az a lényeg, hogy itt vagyok. Ez a hosszú idő alatt tovább gyarapodtunk, aminek nagyon örülök! Igyekezni fogok, hogy hamarabb hozzam a folytatást! (Egyébként is... egy horror film miatt mostanában nem is tudok aludni, így esténként tudnám írni) 

Köszönöm az én kis Angel dongsaengemnek, hogy egész végig támogatott és most is egy hosszú véleménnyel megáldott! 

A mostani résznek az elejét még nagyon régen írtam, de többszöri átolvasás után is úgy gondolom, h jó, ahogyan van, szóval az átlagot hoztam, remélem. Ezt majd ti fogjátok eldönteni. Jól esne, ha leírnátok véleményeteket, talán erőt adna, hogy gyorsabb legyek. Jó olvasást! 

Xingyi

Fájdalmam a szívemben egyre nagyobb lett, ahogyan közeledtünk dél felé. Kezdett teljesen felemészteni a bűntudat, a hirtelen ért felismerés miatt, hogy miattam van bajban Jong In, csak még erősebben mart legbelül. De ha csak ez az egy vétkem lenne az életben... Loptam, hazudtam, veszélybe sodortam több embert is, és ezért nem én szenvedtem. Szörnyen éreztem magam; az is megfordult a fejemben, hogyha én is a bátyámmal a börtönbe kerültem volna, akkor most nem lenne ez a szörnyű helyzet, de a hibáiból tanulhat az ember és azokat ki is javíthatja... Ám az én hibámat nem lehetett kijavítani és ezért meg kellett bűnhődnöm.

Az út örökkévalóságnak tűnt, talán az is volt, de az idő sem kedvezett nekünk. Sötét felhők hadát küldte el hozzánk Isten, hogy ezzel is lassítson minket. Idegesen kezdtem el tördelni az ujjaimat, amik eléggé rossz hangokat adtak ki. A mellettem ülő Yi Xing nem bírta tovább idegekkel, lefogta kezemet, hogy hagyjam abba. Engedelmesen két oldalamhoz helyeztem karomat, majd az eget kezdtem el figyelni. Láttam, hogy a távolban hatalmas vihar volt, amely egyenesen felénk tartott. 

- Az Isten szerelmére Jong Dae! - tört ki magából Jae Hwan és a jármű ajtajába ütött. 

- Ha tönkre teszed az autómat, akkor gyalog kell mennünk! - rajta nem látszott az idegesség, teljesen nyugodtan vezetett és az utat figyelte. 

- Ne mond azt, hogy ez a szar nem tud többel menni! Gyalog gyorsabb vagyok ennél! - dühöngött tovább Jae Hwan. Én is kezdtem aggódni, hogy nem érünk oda időben, és még egy sebesültünk is volt. Az idő ellenünk játszott, talán fent nem akarták, hogy odaérjünk, lehet, már rég elkéstünk akkor, de volt bennem egy reménysugár, ami arra késztetett, hogy tovább haladjak.

- Befognád a szádat? Éppen vezetek! - még mindig nyugodtan mondta a szavakat, amin mindhárman meglepődtünk. Abban a helyzetben nem szabadott volna így viselkednie, így számomra kezdett gyanúsnak válni.

- Biztosan jó úton megyünk? - néztem ki az ablakon keresztül aggódva. 

- Már hogyne mennénk jó úton? - akadt ki rám Jong Dae, így csöndben maradtam. Továbbra is az ismeretlen tájat figyeltem kihajolva az autóból, amikor orromra csöppent egy esőcsepp. Ijedtemben összerezdültem, aminek következtében bevertem a fejem. Fájdalmasan nyögtem fel, majd a fájó ponthoz kaptam. 

- Jól vagy? - nézett rám aggódva Yi Xing, amire csak legyintettem.

- Én rendben vagyok, de az időjárás már kevésbé... - kijelentésemre mindenki kinézett az ablakon.

- Pont a vihar közepébe hajtunk - állapította meg Jong Dae a helyzetünket. - Ha sáros lesz az út, akkor gyalog kell folytatnunk.

- Már miért? - kapta oda tekintetét Jae Hwan. 

- Talán mert beleragad az autó kereke, észlény! 

- Te kis... - nyúlt volna a vezető felé, de én elkaptam kezét. Szemeibe néztem, amiből megértette, hogy ne csináljon semmi meggondolatlant.

- És gyalog mennyi lenne az út? - tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz az, hogy a sok eső miatt ne lepje el az utat a sár.

- Jó kérdés, talán még négy óra - mondata végén az ég megszólalt, ezzel tudatva velünk lesz az több óra is. Hirtelen eredt meg az eső, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy az autó megakadjon.

- A rohadt életbe! - szitkozódva hagyta el a járművet Jae Hwan, majd amikor látta, hogy mi meg sem mozdulunk, csak még dühösebb lett. - Valaki jöhetne és segíthetne! - Jong Dae idegesen tépte ki az ajtót, majd Jae Hwan elé állt.

- Reménytelen! Nem látod, hogy mi is térdig állunk a sárban? - mutatott a földre. Én is kinéztem és szembesülnöm kellett azzal, hogy szinte még gyalog sem lehetett közlekedni. - Gyalog folytatjuk az utat! 

- Megőrültél? Mit csinálok Yi Xinggel és Min Jeevel? Felveszem a nyakamba őket? 

- Ketten vagyunk, ha nem vetted volna észre! Majd én előre megyek Min Jeevel, te pedig jössz mögöttünk a sérülttel! - nyitotta ki nekem az ajtót Jong Dae, majd kisegített a járműből, de Jae Hwan lefogta kezét.

- Nem engedem, hogy elvidd magaddal!

- Mi a fontosabb? Jong In élete vagy egy libáé, aki miatt az urad bajban van? - teljesen ledöbbentem szavai hallatán. Mélyen szíven döfött engem. Rá kellett jönnöm, hogy igazából mindenkinek a terhére voltam eddig.

- De ha baja esik... - adta meg magát Jae Hwan, majd megragadta Jong Dae a kezem és maga után kezdett húzni. Nehézkesen lépkedtem, egyik cipőmet el is hagytam. A szüntelenül hulló eső miatt még fáztam is és a ruhám is akadályozta a haladásunkat. Az előttem haladó hirtelen fordult meg, majd a szoknyám alját kezdte el letépni. Mikor végzet gyorsabb tempót vett fel, amit nehezen tudtam követni, de mindent elkövettem, hogy ne hátráltassam őt.

A ruhám teljesen tönkre ment, mindketten eláztunk és fáztunk, de Jong Dae csak haladt előre, mit sem törődve az idővel. Egyre jobban hagyott el az erőm, úgy éreztem, mintha több kilós súlyt kéne cipeltem a lábaimon. 

- Haladj már! Még hosszú az út! - nézett egy pillanatra hátra, majd vissza is fordult. Nem értettem, hogy miért segített nekünk ennyire, hiszen ő vitt el Jong Intól és ő segített apjának az elnök meggyengítésében. Vegyes érzelmek fűztek hozzá, de nem gondolkodhattam sokáig, mivel egy rossz lépés következtében térdig elmerültem a sárban és nem bírtam kihúzni azt. - Mi van már? - jött felém Jong Dae idegesen, és mikor rájött, hogy mi a bajom, csak a fejére csapott.

- Beszorultam... - próbáltam kihúzni beragadt végtagomat, de semerre sem mozdult. 

- Észrevettem. Na, add a kezed! - engedelmeskedtem neki, de csak megfogta karomat és nem tett semmit. 

- Valami baj van? - nem válaszolt, fejét lassan hátrafordította, majd hallani lehetett, ahogyan nagyot nyelt. Aggódva pillantottam én is a távolba; egy csapat férfi közeledett felénk. 

- Nincs időnk nézelődni! Segíts! - kezdett el rángatni, amitől csak fájdalmasan felnyögtem. - Azt mondtam, hogy segíts! - szólt rám idegesen. Én is elkezdtem húzni magam, amitől egy kicsit megmozdult a lábam. - Egyszerre! - elszámolt háromig, majd nagy fájdalmak közepette kiszabadultam. - Azonnal bújj el! Északiak! - mutatott a fák felé, majd futottam, ahogyan csak tudtam és egy fa mögött figyeltem az eseményeket. Jong Dae nyugodtan megvárta, míg elé érnek és üdvözölte feltehetően a tábornokot. 

- Jun Myeon, már végeztetek? - ráztak kezet, miközben az említett jót nevetgélt. 

- Természetesen! Úgy ismersz, mint aki nem végzi el a dolgát? 

- Oh, dehogyis! Csak meglepődtem a gyorsaságodon - hirtelen felém pillantott a szeme sarkából, majd a kezével jelzett valamit, amit nem értettem meg.

- Jong In önmaga ellen játszott - válaszolt egyszerűen, aminek hatására megállt bennem az ütő. Ekkor már tudtam, hogy azonnal oda kell érnünk, különben egy halott testtel kell szembe néznem. - De te mit keresel itt? Apád nem fog örülni, ha megtudja, hogy itt vagy. 

- Csak jöttem megnézni a szerencsétlen barátomat - újból rám nézett, amiből arra következtettem, hogy lassan induljak meg Jong In kúriája felé.

- Felesleges, felgyújtottam a házat, biztosan bent ég ő is. Láttad volna... milyen szép pillanat volt! - nevette el hangosan magát Jun Myeon, én pedig a sírás határán voltam. Elkéstünk... Mindent elrontottam. 

Kétségbeesetten futottam előre a semmibe, azt se tudtam, hogy hol voltam. Hiába súgta nekem valami, hogy Jong In már nem él, de én bíztam benne, hogy végre valahára megáld engem az Isten és a pártomra áll. Szörnyű napokon voltam túl, kezdtem feladni az egészet... Annyi érzés kavargott bennem, hogy már kezdtem szédülni, lassan már csak foltokat láttam. A fák ágai nem kíméltek engem, mindenhol karcolások borítottak. Imákat kezdtem el magamban mondani, abban hittem, hogy talán valamit érnek. 

Kezdett elhagyni az erőm, elfáradtam. Egy fának nekidőltem, hogy kifújjam magam, amikor hirtelen egy lövés dörrent el. Szívemhez kaptam ijedtemben, nem tudtam, hogy honnan vagy kitől származott. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de csak az volt a fejemben, hogy rájöttek Jong Dae árulására... Reméltem, hogy életben maradt. A félelemtől vezérelve futni kezdtem, nem akartam, hogy bárki rám találjon, főleg nem, hogy azok északiak legyenek. 

Hosszú ideje gyalogoltam már, nem is tudtam, hogy merre mentem. Azt hittem, hogy eltévedtem, amikor előttem megmozdultak a bokrok. Hirtelen dermedtem meg, nem tudtam, hogy mit csináljak. A cserjerengetegből egy ló bukkant elő, aki egyenesen felém tartott, de előttem megtorpant. Farkasszemet néztünk egymással, nem bírtam megmozdulni, de úgy tűnt, hogy nem jelent rám veszélyt. Lassan emeltem meg kezemet és végigsimítottam pofáján, ő pedig továbbra is csak a szemeimben nézett. Óvatosan kezdtem el haladni, míg hátához nem értem. Normális esetben őrültségnek számított volna akkori cselekedetem, de vészhelyzetről beszéltünk. Felültem hátára, amely még mindig nem váltott ki belőle negatív reakciót, amitől megkönnyebbültem. Isteni segítségnek tudtam be, amit meg is köszöntem. Szinte parancs nélkül a ló elindult abba az irányba, amerre tartottam, mintha tudta volna, hogy mit akartam. Egy kis idő után gyorsabb tempóra kapcsolt, majd vágtatni kezdtünk.

A Nap is felkelt már, de mi még mindig a kúria felé vágtattunk. Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is odaérünk, de akkor a fák lombjai között megpillantottam egy szürke füstfelhőt. Ekkor bebizonyosodott, hogy jó felé haladtunk és hamarosan ott is vagyunk. Viszont ezernél több rossz gondolat árasztotta el az agyamat. Nem akartam egy holttesttel találni magam, nem is tudtam, hogy mihez kezdenék akkor. De azt tudtam, ha szerencsém lesz és Jong In életben van, akkor az lesz az első, hogy leápoljam a sérüléseit, hiszen megtámadták. 

Alattam a lovam lassabb tempóra váltott ezzel jelezve, hogy megérkeztünk, de ami ott fogadott, arra nem voltam lelkileg felkészülve. A kúria teljesen leégett, ahogyan Jun Myeon is mondta. A kapu nyitva volt... és ott feküdt Jong In élettelennek tűnő teste. Azonnal odasiettem hozzá, majd elkezdtem rázogatni, szólongatni, de nem kaptam semmilyen reakciót. Eluralkodott rajtam a félelem, nem akartam, hogy meghaljon.

- Kérlek... kelj már fel! - próbálkoztam továbbra is felkeltésével, de feladtam. Könnyeimmel nem vehettem fel a harcot, kíméletlenül elkezdtek hullani. Feladtam. Az volt az a pillanat, amikor feladtam mindent. Minek is küzdjek tovább egy halottért? - Miért? Miért ver engem az Isten? - néztem fel az égre, ami kezdett kitisztulni. Átkoztam mindenkit a földön, ezzel együtt magamat is. Hiszen az én hibám volt az egész...

Ekkor, mint egy isteni fuvallat, összeszedtem magam, megfordítottam testét, majd arcához hajoltam. Azonnal kipattantak szemeim, amikor megéreztem magamon lélegzetét. A hirtelen jött sokkból felépülve megfogtam két karját, majd elkezdtem húzni. A közelben volt egy falu, így megpróbáltam oda elvinni és reménykedtem abban, hogy ott majd tudnak segíteni. 

- Csak bírd ki... Kérlek Jong In, ne hagyj itt!