6.éjszaka [2.rész]

Annyeong!

Most egy kicsit gyorsabban hoztam a folytatást, remélem, örültök neki! Viszont! Nem tudom milyen érzelmeket vált ki majd belőletek ez a rész... Már az elején ilyennek terveztem a végét, szóval... igen, elérkeztünk az utolsó előtti részhez. Remélem, hogy tökéletesnek fogjátok majd találni a befejezést! 

!Aki nem bírja nagyon a gyilkolászást, az készüljön fel, hogy itt enyhe brutalitás lesz!

Jó olvasást! 

XingYi

Két férfi egymással néztek farkasszemet a szakadó esőben. Egyikük tudta, hogy a másik személy hazudott és teljesen más terve volt, mint amit elmondott. Így álltak sokáig, míg valamelyikük meg nem szólalt. 

- Jong In tényleg meghalt? - kérdezte kissé semlegesen, hogy véletlenül se bukjon le. 

- Hát nem hiszel nekem, Jong Dae? - húzta fel egyik szemöldökét és karba fonta kezeit. Az említett maga elé meredt, gondolkodott, hogy mit is tehetne ebben a helyzetben, mivel haza nem mehetett. Min Jee már rég távol lehetett és utol kellett érnie, nem hagyhatta egyedül, a büszkesége nem hagyta, már ha maradt még neki. - Úgy tűnik, igazam volt.

- Miben? - kapta fel hirtelen a fejét Jong Dae, értetlenül nézett régi társára. 

- Ugyan, tudod, hogy miről beszélek - mosolyodott el Jun Myeon, ami ijesztő külsőt kölcsönzött neki. - Apádat nem tudtam meggyőzni árulásodról, de engem nem lehet átverni! - Jong Dae szíve kihagyott néhány ütemet. Nem lehetett a helyzeten szépíteni; lebukott. Azért próbálta menteni azt, amin már nem lehetett. 

- Miről beszélsz? Hát nem én gyengítettem meg Jong Int? - folyamatosan kattogott az agya egy jó terven, ami majd segíthet rajta, de nem jutott eszébe semmi. Ekkor meg is bánta, hogy nem hozott magával fegyvert, de mikor körbenézet, úgy sem lett volna esélye, ha lett volna nála pisztoly. 

- Minden bizonnyal akaratodon kívül csináltad. Egyébként is, látott az egyik emberem, amint kimentetted azt a lányt és társait - itt volt vége a beszélgetésnek, Jong Dae tüdejébe végleg beszorult az összes levegő, alig kapott levegőt. Gondolta magában, hogy nem lehet itt vége, hogy biztosan csak rossz tréfát űznek vele; bár így lett volna. Nem tehetett semmit sem, így végső elkeseredettségében nekirontott Jun Myeonnak, aki azonnal reagált a támadásra. Elővette hőn szeretett fegyverét, majd gyorsan meghúzta a ravaszt. Nem kellett sokáig várni, Jong Dae vérző sebéhez kapott, majd a földdel találta szembe magát. A vörös folyadék rohamosan ömlött ki testéből, már csak annyira maradt ideje, hogy elkáromkodja magát. 

- Biztos abban, hogy ez jó cselekedett volt, uram? - fordult az egyik katona vezetőjéhez.

- Oh, hát persze. Ha meg az apja is az utamba áll, akkor követi a fiát.

***

Az összes erőmet össze kellett szednem, hogy elérjük a közelben lévő falut, de sikerült. A földre rogytam, a testem nem bírta már. Nehezen vettem a levegőt, tiszta víz és sár voltam. A ruhám átázott, emiatt szörnyen fáztam is. De mindezekkel nem törődtem, csak az volt a fontos számomra, hogy Jong Int minél hamarabb ellássák. Gyorsan a csuklójához kaptam, hogy megnézzem, van-e még pulzusa. Azonnal kikerekedtek szemeim, mikor nem éreztem lüktetni ereit. 

- Nem... - suttogtam magam elé, majd gyorsan lábra álltam, és húzni kezdtem testét. Az erőm elhagyott, nem tudtam megmozdítani őt. Körbenéztem, hátha találok valami eszközt, ami a segítségemre lehetne. Az egyik ház mellett megláttam egy istállót, reméltem, hogy lesz ott valami használható. Mielőtt elindultam volna, hátra pillantottam. Nem akartam otthagyni az úton, de nem volt más választásom. Futni kezdtem az épület felé - már amennyire bírtam - és szerencsémre találtam egy kis szekeret. Benéztem az egyik bokszba, remélve, hogy csak fekszik a benne lévő ló, de nagyot tévedtem. Feküdni feküdt, de szegény már kilehelte a lelkét; megölték, ahogy a társait is. Tudtam, hogy nem a gazdák tették ezt, hanem az északiak, akik itt jártak és csak remélni tudtam, hogy nem maradtak itt néhányan. 

Gyorsan elhagytam az istállót, és megkönnyebbülten láttam, hogy Jong In még mindig itt fekszik... Viszont azonnal cselekednem kellett, mivel nem volt túl sok időm, talán már ki is futottam belőle. 

Bíztam abban, hogyha az állatokat lemészárolták, akkor kis bűntudat ellenében, de be tudhatok menni az egyik házba, ahol el tudnám látni Jong Int. A legközelebbi épületbe bevonszoltam őt, ahol azonnal megcsapta az orrom egy elviselhetetlen szag. Orrom elé kaptam kezem, majd gyorsan letéptem szoknyámból egy kis darabot és arcomra kötöttem, ezzel kicsit enyhítve a bűzt. Ránéztem a földön fekvő Jong Inra, akinek arcán egy fintor jelent meg, ezzel jelezve, hogy még él. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az egyik szobába vittem be, ahol ráfektettem az ágyra. A szekrényekben tiszta ruha után néztem, szerencsére találtam is, viszont egy pillanatra megálltam... Én most át akarom öltöztetni? Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat és inkább arra koncentráltam, hogy minél hamarabb lekerüljön róla az átázott, sáros nadrág és ing. Óvatosan nyúltam hozzá felsőjéhez, de láttam, hogy csak akkor tudnám levenni róla, ha eltépem, így hát azt tettem. A drágának tűnő anyag könnyen elszakadt, így hamar szembesültem felsőtestével. Szemeim kikerekedtek a látványtól, egy ideig elidőztem mellkasán, de gondolatban arcon csaptam magam, majd megpróbáltam felültetni, hogy ráadhassam a tiszta felsőt. Talán tíz perces szenvedés után sikerrel is jártam, és visszafektettem az ágyra. 

Ránéztem a kezemben lévő nadrágra... Legszívesebben annyiban hagytam volna a dolgot, de mivel Jong Inról volt szó, így erőt vettem magamon és lassan közelítettem csípőjéhez. Bátyámat is láttam már öltözni, ez miben különbözne? Megérintettem nadrágjának szélét és húzni kezdtem, de abban a pillanatban csuklómat valaki lefogta, és az a valaki Jongin volt. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, egy ideig csak szemeztünk egymással, amikor elengedett. 

- Mit... keresel itt? - teljesen ledöbbentett a kérdése, nem erre számítottam. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak a megnyilvánulására, így csendben maradtam. Kicsit oldalra fordította fejét, egy nagy sóhaj hagyta el száját. - Azt kérdeztem... mit keresel itt? 

- Én... - több szó nem hagyta el a számát, nem mertem neki semmit sem mondani. De nem értettem, hogy miért kérdezett ilyet tőlem. Inkább örült volna nekem, hogy volt egy valaki, aki segített neki... vagy már ennyire nem érdekelte semmi? 

- Nem lényeg... - hirtelen megpróbált felülni, de azonnal vissza is dőlt az ágyra, majd rátört egy köhögő roham. Gyorsan a segítségére siettem, de ellökött magától. Nem ismertem rá... mintha el akart volna taszítani magától, pedig eddig maga mellett akart tudni.

Miután rendeződött légzése, nekidőlt a falnak és körbenézett. 

- Hol vagyunk? - szólalt meg erőtlenül.

- Az egyik közeli faluban. Idehoztalak abban a reményben, hogy majd valaki segít, de mindenkit megöltek - hajtottam le fejemet. Nézésével szinte lyukat égetett a homlokomba, még mindig nem értettem, hogy mi volt a baja velem.

- Miben reménykedtél? - szemrehányó tekintete bűntudatot keltett bennem, talán mégis ott kellett volna hagynom és akkor nem kerültünk volna veszélybe... Másfelé vehettük volna az irányt, elkerülve mindent, és akkor megmenekülhettünk volna, de nem... Nem ezt tettem, és ezt kapom? 

- Most ez mire fel? - álltam fel a kelleténél kicsit indulatosabban, amire megrezzent. - Idejöttem neked segíteni, pedig nagyon ott hagyhattalak volna a sárban meghalni! Yi Xing, Jong Dae, Jae Hwan... mindhárman kockáztatják érted az életüket, és te csak annyit tudsz mondani, hogy "mit keresel itt"? - vittem fel a hangomat a végén, azonnal felkaptam a vizet, de ezt nem hagyhattam annyiban. 

- Őrült lány! - vágott vissza, amitől elérte azt, hogy még jobban megharagudjak rá; úgy kellett visszafognom magam, hogy ne keverjek le neki egy nagy pofont, ami már kijárt volna neki. - Igen, őrült vagy... és én is az vagyok. Őrült vagyok, amiért nem öltelek meg téged is, ahogyan a bátyádat! - itt volt az a pillanat, amikor az érzelmek eluralkodtak rajtam és nem érdekelt, hogy a halálán volt... megfogtam nyakánál az inget, majd úgy emeltem fel. - És őrült vagyok... mert beléd szerettem - pár másodperc kellett ahhoz, hogy felfogjam, hogy mit mondott, és amikor realizálódott bennem az egész helyzet, azonnal elengedtem és az ágyra rogytam. Könnyek gyűltek a szemembe, amelyek lassan utat nyertek maguknak és legördültek az arcomon. Nem hittem el, amit mondott... Az előbb még szidott, hogy mit keresek itt... most meg azt mondta, hogy szeret. Ilyet normális ember nem tesz, nem. 

- Hazudsz... - suttogtam magam elé a sírást visszatartva. Nem akartam előtte gyengének mutatkozni, főleg nem ebben a helyzetben. - Hazudsz! Eddig is hazudtál nekem! Semmi jót nem tettél velem... A bátyámat megölted a semmiért. Te... - itt volt az a pillanat, amikor az összes emlék lejátszódott bennem, aminek hatására zokogásban törtem ki. - Te... egy beteg ember vagy! Nem is értem, hogy miért mentettelek meg! - erőt vettem magamon, majd gyorsan elhagytam a szobát. Az ajtót nagy erővel csaptam be magam mögött, azt hittem, hogy kiszakad a helyéről, de akkor nem érdekelt semmi. A konyha felé vettem az irányt, de azonnal megtorpantam, amikor megláttam a háztulajdonosok holttestét. Szám elé kaptam a kezem a szag miatt. Szörnyű volt a látvány, ahogyan fel volt hasítva a hátuk... az egész helyiség vérben úszott, aminek hatására elkapott a hányinger. 

Óvatosan próbáltam kikerülni őket, amikor meghallottam, hogy valami az egyik szobában eldőlt. Először azt hittem, hogy Jong In az, de ahogyan egyre jobban közelítettem a hangforráshoz, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Remegő kezekkel nyúltam az ajtó felé, amikor az kinyílt. Ijedten hátraugrottam, de csak egy kislánnyal találtam szembe magam. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd leguggoltam az ő szintjére. Jól megfigyeltem a gyermeket, egyáltalán nem tűnt ijedtnek, de nem gondoltam semmi rosszat, hiszen fiatal volt, biztosan nem fogta fel, hogy mi történt körülötte. 

- Szia! - mosolyodtam el, de nem váltott ki belőle semmilyen reakciót. - Hogy hívnak? - próbálkoztam továbbra is, hátha sikerrel járok, de csak megvonta a vállát. - Szóval nem tudod? - néztem rá kérdőn, amire megrázta a fejét. - Biztosan nagy trauma érhetett... gyere, van itt egy morcos bácsi, akit el kell látnunk! - felé nyújtottam a kezemet, amit tétovázás nélkül elfogadott. Egyáltalán nem akartam Jong Int életben tartani... amiket a testvéremről mondott, az nagyon megsértett, de ami utána történt... Nem! Hazudott, mint mindig! 

- Itt várj meg, keresek valami ételt - a konyha előtt megállítottam, nem akartam, hogy még jobban megijedjen, nekem is úgy kellett elmennem a holtestek mellett, hogy csak felfelé nézzek. Az egész helyiséget átkutattam, de csak egy szelet kenyeret találtam... Ez is megteszi. 

- Nézd meg a kamrában! - a hirtelen jött hangtól összerezzentem, majd gyorsan megfordultam. A kislány állt mögöttem, szinte meg se rezzen a sok vér láttán. 

- J-jó ötlet... Te addig add oda az egyik szobában fekvő férfinak ezt a kenyeret! - nyújtottam felé a szeletet, amelyet megfogott és már indult is. Kissé döbbenten néztem magam elé, furcsának találtam a gyermeket, de gyorsan elhessegettem a rossz gondolatokat és a kamra felé vettem az irányt. 

***

A kislány mosolyogva szorongatta a kis szelet kenyeret, úgy ment a hálószoba felé. Tudta, hogy hol van a férfi, akiről a lány beszélt, már hogyne tudta volna? Erre a pillanatra várt, amióta megérkeztek. Izgatott volt már, hiszen a bácsi megmondta neki, ha jól viselkedik, akkor visszakaphatja szüleit. Nem kellett semmi mást tenni, csak eltenni láb alól az elnök urat. Apáért és anyáért! Folyamatosan ezt hajtogatta magában, miközben a kenyérre ráöntött egy folyadékot egy üvegcséből, amit még a bácsitól kapott. Nem tudta, hogy mi van benne, de azt tudta, hogy ettől bárki elaludna... örökre. Ha netán ez nem vált volna be, akkor kapott még egy nagyobb kést, amelyet az egyik ágy alatt rejtett el. És milyen nagy szerencséje volt, pont oda, ahol az elnök úr feküdt. Ennél nagyobb mázlista már nem is lehetett volna. 

Illedelmesen bekopogott a szobába, ahogyan még a szülei tanították neki, majd benyitott. A férfi erőtlenül feküdt az ágyon, arcán könnyek folytak le, majd a párnán végezték, melynek anyaga azonnal felszívta őket, de az idő múlásával már foltot hagytak maguk után. Gyanakvóan nézett rá a kislányra, aki nem törődve ezzel felmászott az ágyra és leült közel a férfihoz. 

- A lány azt mondta, hogy adjam ezt át önnek - nyújtotta felé a kenyeret, amit a másik fél jól szemügyre vett. Lassan felemelte a kezét, de nem vette el az ételt, csak kilökte azt a kislány apró ujjai közül. 

- Majd elfogadom, ha ő hozza... - nem bízott a gyermekben, halottnak kellett volna lennie neki is, mint a faluban lévő összes embernek, vagy ha valami csoda folytán el tudott volna bújni, akkor is már rég össze kellett volna omolnia a sokk miatt. De nem... ez a kislány csak ült ott mellette kifejezéstelen arccal, amit nem tudott hova tenni. 

- Pedig nagyon finom lett volna... - biggyesztette le ajkait a fiatalabb, de nem tétovázott, a lány bármikor visszajöhetett volna és akkor lebukott volna. Egyre közelebb húzódott a férfihoz, aki nem tudott mit tenni ez ellen. A gyermek gyorsan az ágy alá nyúlt, megfogta a kést és nagy levegőt véve lecsapott az elnökre. A nyakát érte a támadás, pont, ahogy a bácsi mondta neki, akitől kapta a fegyvert. Persze, elmagyarázta neki, hogy nem elég az, ha csak belé mélyeszti, az végig is kell húzni a nyaka mentén, hogy gyorsan és hangtalanul haljon meg... és így is tett. A férfi erőtlenül kapálózott alatta, szájából és nyakából egyaránt folyt a meleg és vörös vér, de egyáltalán nem ijedt meg a látványtól a gyermek. Drága szülei képe lebegett szeme előtt, ahogyan újra együtt vannak és nem bántja őket senki. Csak ennyit szeretett volna... csak rendes életet, mint mindenki más, de ezt nem kaphatta meg. Hiszen remény már nem maradt senkinek sem... hiszen, szüleit már rég megölték, őt meg csak felhasználták, hogy elvégezze a piszkos munkát.

Amikor már látta, hogy a férfiben már nem maradt élet, gyorsan leugrott az ágyról és kifutott a házból. Szegény kislány csak szaladt, ahogyan apró lábai bírták, már várta egy katona az erdő szélén, hogy elmondja neki, megtette az őrá eső részt. A távolban meglátta a férfit, aki lassan közelített felé, majd mikor eléggé közel kerültek egymáshoz a kislány könnyeivel küszködve mondta a katonának, hogy elvégezte a munkát, és hogy a szüleit engedjék szabadon, de a férfi csak elmosolyodott, a kezében tartott pisztolyt a gyermeknek szegezte és azonnal meghúzta a ravaszt. Az élettelen testet otthagyta magára, ő pedig elégedetten ment észak felé, abban a reményében, hogy busás fizetést kap ezért.