5.éjszaka [2.rész]

Sziasztok!

Igen, nagyon régen nem hoztam már új részt, amit nagyon sajnálok. Éppen ezért is hoztam nektek több olvasnivalót, mivel átléptem a 2000 szót, ami nálam nagy szám, általában 1500 szónál megállok. Nem is ez a lényeg, inkább meg szeretném köszönni a nyolc darab feliratkozómat! Ha ennyien írnának véleményt, már nem lenne okom panaszkodni, de igazából most sincs. Na de, nem húzom tovább az időt, a történet végén találhattok pár kérdést, amire örülnék, ha válaszolnátok! Jó olvasást! ^^ 

-----------------------------------------------------------------

Szörnyű napok elé néztek a szöuli polgárok. Az égiek sem kegyelmeztek nekik, az eső úgy hullott, mintha dézsából öntötték volna. Villámokat szórtak a felhők, amik nagy kárt okozva nevették ki az embereket. A hirtelen jött vihar pánikot keltett mindenki lelkében, csak egy ember volt nyugodt. Nem zavartatta magát, kisétált hatalmas udvarára és a távolba nézett. Várt valakire. Senki sem tudhatta, hogy az eső vagy könnycseppek haladtak végig az arcán, de látni lehetett, hogy elkeseredett. Hatalmas fintorra húzta száját, mikor meglátta a kúriája felé tartó hívatlan csapatot. Már bőrig volt ázva, néhányszor tüsszögött is, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet. Megvárta míg elébe érnek és egy halvány mosoly keretében üdvözölte őket.

- Minek köszönhetem látogatásotokat? – karba tett kézzel dőlt neki a kapunak. Tudta nagyon jól, hogy miért is jöttek, de szeretett volna játszadozni egy kicsit.

- Egyszerű tárgyalásra jöttem, északról küldtek – válaszolt a férfi, ami persze hazugság volt. Halkan kuncogott egyet a ház ura, majd eltolta magát a bejárótól.

- Ennyi ember kell neked egy egyszerű beszélgetéshez?

- Tudod milyen vagyok, nem tudok magamra vigyázni – nevette el ő is magát, amire a férfi arca komorrá vált. Az egész szituációt nem tartotta viccesnek, legszívesebben mindenkit eltett volna láb alól, de azzal nagy hibát követett volna el.

- Hát, akkor gyertek beljebb! – invitálta be őket, amire követték őt. A férfi arcán lappangott egy halvány mosoly, valahogy ő örülni tudott ennek a napnak. Hogy miért? Csak ő tudta.

- És Kim – fordult a vendég a házigazdához -, hol van az a szép hölgy, akiről mindenki beszél?

- Tudod te azt jól! – szűrte ki fogai közül, nem tetszett neki, hogy szórakoznak vele. Amikor meglátta, hogy ki közeledik telke felé, már elfogta az undor. Nem akart egyet sem látni az északiak közül, rühellte őket. Az álarcot, amelyet ők használtak, mindig is átlátta. Ezért is vette meg őket, sosem az igazi énjüket mutatták.

- Csak tudni szerettem volna, hogy te tudod – e – vigyorgott Kimre, amire egy horkantás volt a válasz. Kezdett egyre dühösebb lenni. Ha egyszer elborult az agya, akkor az ott lévőknek nem sok esélyük volt a túlélésre, bár nem ő volt túlerőben.

- Nagyon is jól tudom – nyitott ajtót nekik, amit általában egy szolgálónak kellett volna megtennie. Fel is tűnt a vendégeknek ez a dolog.

- Egy cseléd sincs a közelben? – nézett rá Kimre, aki csak megvonta a vállát, majd levette kabátját és az előtérben lévő kanapéra hanyagul ledobta. Elővett nadrágja farzsebéből egy zsebkendőt és néhányszor beletüsszentet. – Tán nem megfáztál, míg vártál ránk? – hallani lehetett a gúnyt a hangjában. Kim nem reagált rá először semmit, jobbnak látta, ha nem tesz meggondolatlan dolgot. Nem volt olyan állapotban, hogy esélye legyen ellene.

- Szórakozni jöttél vagy tárgyalni? A kettő nem fér meg egymás mellett! – dőlt neki a kanapénak, gyengének érezte magát. Igaza lehetett a férfinek, elkaphatott valamit.

- Igazad van, nem férnek meg egymás mellett – helyeselt nagyban, majd folytatta volna, de Kim fuldokolni kezdett. Kissé összegörnyedt a hirtelen jött köhögéstől. Lassan lépdelt mellé a vendég és leguggolt, hogy egy szinten legyen vele. – Még nem csináltam semmit, de te már összeesel. Így nem vicces! – biggyesztette le ajkai és eljátszotta a sértődöttet.

- Kapd be, Jun Myeon! – ütögette mellkasát, hogy rendesen működjön tüdeje, de nem lett jobb a helyzet. Tudta, hogy nagy bajban van és ezt csak magának köszönhette. Az elmúlt napokban sok rossz dolgot tett, amivel nem csak másban, de magában is kárt tett.

- Megkönnyítetted a dolgom, ugye tudod? – egyenesedett fel, majd intett a katonáknak, hogy segítsenek Kimen. – Azért, megtartjuk a tárgyalást, ugye? – Jun Myeon az említett arcát megcsípte játékosan, amire egy fintor volt a válasz.

- Te rohadék buzi! – köpte utána a szavakat dühében. – Tudom, hogy meleg vagy, de hozzám ne érj! Te kis… - próbálta volna tovább szidni, több csúnya szót kimondani, de újabb köhögő rohama támadt, ami megnehezítette a légzését.

- Inkább az egészségeddel foglalkoznál, minthogy egyszerű ribancok után vágyakoznál! – váltott a vendég is dühös hangnemre. – Ne beszélj nekem a nemi identitásról! Nem vagy olyan állapotban, hogy ezt a kis titkomat ellenem fordítsd! – biccentett a katonák felé, akik értették a célzást. Egyikük lefogta a már ellenkezésre képtelen férfit, a másik pedig egy jól irányozott rúgással illette. Fájdalmasan nyögött fel, szája szélén nyál csorgott végig, örülhetett annak, hogy nem vért köpött fel. – Látnod kéne magad, szánalmas vagy Kim Jong In! – szörnyű harag keletkezett az említett személyben, azonnal levágatta volna a fejét, de nem volt ott senki, aki a segítségére lett volna. Ostobának nem érezte magát, igazából direkt csinált mindent, mert tudta, hogy fölösleges élnie, hiszen mindenkinek csak ártott. Mégis, mint valami isteni fény, ami egyben átok is volt, a kúria hátsókertjébe csapott egy villám. Olyan hatalmasat szólt, hogy a két katona ijedtünkben összerezzentek, ezzel kicsit könnyítettek a szorításukon. Kapott is az alkalmon Jong In, mindkettőt kigáncsolta és futásnak indult.

- Két balfék! – rivallt a földön fekvőkre Jun Myeon. – Azonnal hozzátok vissza őt! – nem kellett többször mondani, a nyomába eredtek. Jong In fejvesztve menekült, nem értette, hogy mi ütött belé, hiszen nemrég még a halálán gondolkodott, most nagyon is élni akart. Szerencsétlenségére betegsége megnehezítette számára a futást, de jobban ismerte a házat, mint bárki más, így egy rejtett szobában el tudott bújni. Ott kifújhatta magát, amire nagy szüksége volt. Szaporán vette a levegőt, próbált minél több éltető oxigént tüdejébe vinni, de mintha egy fal állná az útját, csak néhány molekula ment végig a légcsövén. Tudta, hogy nem maradhat ott sokáig, mert bármelyik percben megtalálhatják, így résnyire nyitotta az ajtót és kinézett. Szörnyen dühös volt magára, amiért nem volt képes megvédeni magát, nem ehhez volt szokva. Mindig ő dirigált mindenkinek, mindene megvolt és most egy halálos hajsza kellős közepébe csöppent, melynek tétje : az életben maradás.

Mikor meggyőződött, hogy tiszta a levegő, a hátsókijárat felé vette az irányt. Ha addig eljutok, onnan egyenes az út… - gondolta magában, de persze, ha az olyan könnyen ment volna. Már a folyosó végén meglátta az ajtót, de valami megütötte orrát. Egy orrfacsaró szag, ami semmi jót nem jelentett. Gyorsabbra vette lépteit, minél közelebb került a szabadsághoz, annál nehezebben vette a levegőt. Eddig sem volt jó a helyzete, de a gáz, ami kezdte ellepni az épületet elviselhetetlen volt. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett az, így nem tudhatta, hogy mi várhat rá odakint. Hangok is megcsapták füleit, mintha valami égett volna. Az ajtó ablakán sárga fény szűrődött be, ami inkább volt piros vagy narancssárga. Ekkor már biztos volt benne, hogy tűz van. Nem akármilyen tűz. Az egész kert égett a villámcsapás okozta lángok miatt. Kikerekedett szemekkel figyelte, ahogyan a több éves munkája kárba vész, de ez csak a kisebbik baja volt. Elvágták a menekülőútját a piros csóvák, így nem mehetett sehova sem, bár felesleges lett volna más lehetőséget keresnie, mivel beérték a katonák őt, mögöttük jött Jun Myeon is.

- Jaj, de kár a kertedért, olyan szép volt! – indult meg Jong In felé, de ő meg sem moccant, csak állt ott, mint egy szobor, aki arra várt, hogy őt is hamuvá égessék. – És még az eső is kezd elállni, remek! – nyújtotta a magasba a kezét, majd ökölbe szorította azt. Halkan kuncogni kezdett, örült, hogy nem kellett semmi fölösleges dolgot véghezvinnie, az áldozat már megtette helyette.

- Áruld el, hogy mire készülsz! – teljes komolysággal szólalt meg, mintha még lett volna esélye a menekülésre. Jun Myeon kérdőn nézett rá, de tetszett neki a férfi reakciója.

- Csak egy parancsot kaptam : megölni Kim Jong Int, de te tökéletesen megkönnyítetted a dolgomat – csapta össze kezeit, majd az első két gombját a kabátjának kipattintotta és az egyik belső zsebében kezdett el kutakodni. Nem tellett neki sok időbe, máris megtalálta azt a tárgyat, amit kereset. Mosolyra húzta a száját, diadalittas vigyor volt az. Előkapta fegyverét és végigmérte a számára mindennél fontosabb eszközt. Senki sem tudta, hogy miért tartotta akkora becsben, de mindig azt használta öléshez, még ha csak egy kisebb pisztoly volt. Felírat díszelgett a csövén : „Isten mindig megbocsájt!”. Mindig, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, elmormolta ezt a rövid mondatot magában. Igazi hívő volt, senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen emberből kegyetlen gyilkos válik. A sors kegyetlen volt mindenkivel, kivétel nélkül. – Tudod, Jong In, én tiszteltelek. Nagyon is! Felnéztem rád, amikor a fénykorodat élted – lengette meg fegyverét, játszadozott vele, de nem csak azzal, hanem a vele szembe álló idegeivel is. – Ahogyan irányítottad a népedet, igazi diktátor voltál, úgy mint az apád. Erre jön egy kis liba és elcsavarja a fejedet. Szégyen… - rosszallóan megrázta fejét, amire Jong In ökölbe szorította kezeit. Kezdett az agyára menni a papolása, ment volna papnak, akkor prédikálhatott volna eleget.

- Befejezted a beszédedet, mert nagyon nem vagyok rá kíváncsi! – próbálta hangjából kiszúrni a mérgező füst okozta fulladás jeleit, de hamar rá kellett jönni, hogy nem fog neki ez menni. Először csak kisebb köhögések hagyták el torkát, de idővel azok felerősödtek. Ruhája még mindig vizes volt, így biztos volt abban is, hogy szörnyen megfázhatott, ezzel elérve azt, hogy legyengült szervezete ne tudjon védekezni. Térdre rogyott. Bármennyire is igyekezett erősnek mutatni magát, kudarcot vallott.

- Hát kész! Végül még nem kell elsütnöm a fegyverem – nevette el magát jóízűen Jun Myeon, ám Jong In nem tartotta mulatságosnak. Miért is lett volna az a számára? Hiszen fulladozott, semmi sem volt neki, amivel eltakarhatta volna arcát, ezzel megakadályozva a füst bejutását a tüdejébe. Persze, Jun Myeon már rég egy kendőt tartott az orra elé, így neki volt mivel védekeznie. – Úgy elnézném, ahogyan szenvedsz, de nincs túl sok időm. A tűz gyorsan terjed – nézett egyenesen az egyre jobban növekvő lángok közepébe. Jong In izmaiból kiszállt az erő, a földel volt egy szinten. Lassú kúszásba kezdett, kétségbeesetten kapaszkodott a fűszálakba, melyek segítségével előrébb jutott. – Könyörgöm, rossz téged nézni!

- Fogd be… a pofád! – nyögte hangtalanul, alig tudott már beszélni is. Lassan, de biztosan haladt Jun Myeon felé, aki ezt észrevette és „megsajnálva” őt, odalépett hozzá. Jong In erőtlenül emelte fel karját, nem várt segítséget, inkább azt akarta, hogy kezei közé fogja az előtte álló nyakát és addig szorítsa, míg meg nem döglik. Jun Myeon hirtelen Jong Inra szegezte fegyverét, majd meghúzta a ravaszt. A töltény a kézfejébe fúródott, aminek következtében fájdalmasan kiáltott fel. Sebéhez kapott, próbálta elzárni, hogy kevés vért veszítsen. – Rohadnál el ott, ahol vagy! – köpött egyet a cipőjére, kit holtan akart látni, de erre csak egy jól irányzott rúgással találta szembe magát. Az arcát érte a támadás, orra vérezni kezdett, a fájdalom pedig elviselhetetlen volt a számára. Talán el is tört fájó testrésze, de már nem érdekelte semmi, csak végre le akart dőlni, hogy békésen pihenhessen. Hátára fordult, pedig abban a helyzetben az volt a legrosszabb döntése. Látni szerette volna az eget, de a temérdek füst eltakarta előle. A vér kezdett visszafolyni orrába, ami persze fulladásokhoz vezetett, jól tudta, hogy nem szabadott volna ilyen pózt felvenni.

- A saját véredben fogsz meghalni. Istenem, ez az én napom! – kiáltotta el magát örömében Jun Myeon, majd kicsit megrugdosta Jong In oldalát, aki ráemelte tekintetét. – Sajnálom, hogy nem nézhetem végig a halálodat. Életem legszörnyűbb hibáját követem el most – játszotta el a szomorú embert, aminek fel kellett volna hergelnie Jong Int, de nem törődött vele. – Azért jó volt találkozni veled, Kim Jong In! – leguggolt mellé, majd megveregette vállát és otthagyta őt. Jong Int, aki nemrég még egy híres diktátor fia volt, akitől mindenki rettegett. Ám most egy esetlen kisfiú vált belőle, aki várta, hogy vége legyen a szenvedésének.

Egy csepp… Két csepp… Három csepp. Megérezte arcán az esőcseppeket, aminek megörült. Legalább eltakarhatta egyre nehezebbé váló könnyeit, amik végig folytak arcán. Annyi eső, amennyi hullott az égből nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa a tűzet, de ahhoz igen, hogy Jong Int megnyugtassa. Apró mosoly jelent meg arcán, halk nevetésbe is kezdett, elkönyvelte magát őrültnek, hogy mulatságosnak tartotta a nyomorúságát. Azonban a görbület hamar eltűnt, helyét átvette a keserves sírás. Szerencsétlennek tartotta magát, nem tartott volna ott, ha azt a lányt is a börtönbe vetette volna, mint a testvérét. Átkozta a jó Istent, amiért ezt tette vele, de valamelyest egyet is értett a sorsával, hiszen nem élt tisztességes életet.  Lassan vette a levegőt, szipogni kezdett és suttogott valamit vagy inkább valakit. Egy olyan ember nevét mondogatta, aki egy rövid időre boldoggá tette az életét.

- Min Jee… - megjelent előtte a lány képe, ami arra késztette, hogy felálljon és meneküljön. Biztos volt abban, hogy oka van annak, hogy nem halt meg, így esetlenül, de lassan elindult a ház felé. Végighaladt a kúrián, könnyei csak hullottak a padlóra nyomot hagyva maga után. Mikor elérte a bejárati ajtót, felsóhajtott. Lassan nyomta le a kilincset és a hatalmas kapu felé vette az irányt. Hátra nézett a telkére, mintha egy részét ott hagyta volna, majd nekiindult az útnak. Nem jutott túl messzire, talán száz métert, ha haladt, amikor összeesett. Újabb köhögő roham uralkodott el rajta, mintha ki akarta volna lehelni lelkét. Nem sokáig szenvedett, az ereje elhagyta és átadta magát a sötétségnek. – Min Jee… - suttogta maga elé, mielőtt szemeit lehunyta volna. 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miközben írtam ezt a részt szinte átéreztem Jong In helyzetét. Istenem, olyan kegyetlen vagyok! Mindegy is, majd egy sarokban kisírom magam. Most inkább felteszem a kérdéseket

1.Hogyan tetszett nektek ilyen formában a történet? Sosem írtam még E/3 - ban, de nem is volt számomra nehéz, lehet többet alkalmazom majd. 

2.Mit gondoltok Jun Myeon karakteréről? Őszintén, nem akartam nagyobb szerepet neki szánni, de olyan képet láttam róla, hogy elhaláloztam és talán ennek köszönheti, hogy nagyobb szerepet kapott. 

Itt van *---* Nézzétek *^* Meghaltam...

3.Eddig Jong In volt a rosszfiú. Most mit gondoltok róla? Megsajnáltátok őt? 

4.Mindent eldöntő kérdés következik. WARNING! Szerintetek Jong In túléli? Egyáltalán, ebben a részben már meghalt? Jó kérdés, mi? Tudtam én! 

Remélem írtok nekem vélemény, nagyon örülnék neki! ^^ Köszönöm, hogy elolvastad!