2. éjszaka [2.rész]

Szörnyű valóság

Teljes sötétség volt mindenhol, csak néhol égő gyertya adott némi fényt. Vérfagyasztó hangok szűrődtek ki a cellák belsejéből. Egy átlagember nem merészkedett volna be ilyen helyre, de valaki mégis belépett erre a szörnyű területre… hiszen ígéretet tett.

Próbáltam menekülni, de nem láttam kiutat. Az alagút túl fekete volt… Talán fel kéne adni. Nem tehettem mást, mint hagyni, hogy tegye azt, amit akart. A kezdetleges félelmem elszállt, nem éreztem semmit, csakis megvetést. Undort, gyűlöletet.

- Ash, így már nem érdekes… - morgolódott magában, látván, hogy nem ellenkezem.

- Nem tetszik , ha az ember hagyja magát? – szólaltam meg halkan. Arca eltorzult, de nem cselekedett semmit.

- Itt a lehetőség, mégsem teszel semmit – egyre bátrabb lettem, gondoltam, ezzel talán megúszhatom a dolgot. Nem reagált, így jobbnak láttam, ha lépek valamit.

- Nincs értelme az erőszaknak – mondatom hallatán végre megmozdult. Az ágy szélére ült, arcát kezeibe temette. Igaz volt, hogy eleinte szörnyen bánt velem, de megsajnáltam. A világ nem volt kegyelmes vele, ahogy velem sem, így tudtam, hogy mit érezhetett. Nem volt mellette senki, aki jó útra térítette volna. Mellé telepedtem, majd megfogtam kezeit.

- Kezdjünk újra mindent – biztatóan mosolyogtam rá, amire csak bólintott egyet. Nem tűnt túl őszintének, de már ezzel is egy lépést megtettünk a jó út felé. 

- Nem hiszem el, hogy tudsz ezek után nyugodt lenni? És ha nem álltam volna le? – nézett rám hitetlenkedve.

- Tudtam, hogy észhez térsz. Megvan az okod arra, hogy erőszakos legyél, de azzal nem mész semmire.

- Mint egy földre szállt angyal… - motyogott valamit maga elé, amit nem értettem, de nem kérdeztem rá.

- Meddig kell figyelned rám? – tereltem el a témát.

- Ahogy már mondtam, amíg vissza nem jön az elnök úr – kissé mogorva hangnemben válaszolt, de nem bántam. Azért aggódtam, hogy addig újabb összetűzésbe keveredünk. Nem lesz semmi gond. Biztattam magam, így hamar lenyugodtam.

Egy alak suhant át a cellák között, céltudatosan lépkedett. Mikor elért a börtön végébe megállt, majd mosolyra húzta ajkait.

- Ugye jól telt az első napod? – guggolt le egy sápadt arcú fiúhoz, aki kérdésére nem reagált semmit.

- Legszívesebben már rég kivégeztettelek volna, de ígéretet tettem. Nagyon szerencsésnek mondhatod magadat – egyenesedett fel, amire a fiú is megmozdult. Mivel egy napja nem kapott semmit enni, így kimerült volt, de volt benne annyi erő, hogy a férfi után kapjon.

- Frissen mosott ingben vagyok, szóval jobban teszed, ha leveszed a mocskos kezdetett rólam! – utasította határozott hangon, majd ellökte magától a fiút.

- Cselekedeteidnek nincs értelme, itt én vagyok előnyben. Nem értem… Nem fogod fel a helyzeted? – kérdésére nem kapott választ, így inkább tovább hagyta rohadni a rabot.

A történtek után Lee úr csak csendben ügyelt rám, sőt, olyan volt, mintha ott sem lett volna. Nem zavart, hogy nem szólt hozzám, de így magányosnak éreztem magam. Az egész délelőttöt a kertben töltöttük, majd déltájban jelzett a gyomrom, hogy éhes.

- Csak nem éhes vagy? – nevette el magát. Vöröslő fejjel bólintottam.

- Nem mondták, hogy nem ehetsz, szóval gyere! – indult meg, én pedig készségesen követtem.

Egy hatalmas terembe érkeztünk meg, ahol minimum százan elférnek.

- Minek ennyire nagy asztal? – tettem fel buta kérdésemet.

- Az elnök úr sokszor itt tarja a megbeszéléseit, így azok után vacsorát is rendez.

- Értem… - az étkezőt elhagyva a konyhába értünk, ahogy több szolga sürgött – forgott.

- Adjatok enni a hölgynek! – utasította őket Lee úr, amire az egyikük jelzett nekem, hogy menjek oda hozzá.

- Ön az úr új ágyasa? – kérdezte tőlem, miközben az előételt tálalta nekem.

- Ágyasa? Nem! Vagyis… még nem tudom.

- Értem. Jó étvágyat! – hajolt meg. Lassan vettem a kanalat a kezembe, majd elkezdtem enni. Sosem ettem még ilyen finomat, így gyorsan el is fogyasztottam.

- Ízlett?

- Nagyon! – bólogattam hevesen, amire elmosolyodott. Ezt követően elém rakta a főételt, amitől elállt a lélegzetem.

- Ha szabad kérdeznem… ez micsoda?

- Lazac, hölgyem. Nem látott még ilyet? – értetlenül pillantott rám.

- Még nem… - félve vettem számba egy falatot, de mikor jobban megízleltem, rá kellett jönnöm, hogy isteni. Gyorsan elfogyott ez is, de már többet nem tudtam megenni, még a szolga unszolására sem. Illedelmesen megköszöntem az ebédet, majd Lee úrral visszamentünk a szobámba.

- Te szent isten, mi ez az elégedett arckifejezés?

- Sosem ettem még ennyit, szóval jó, hogy ilyen az arckifejezésem! – huppantam le az ágyra. Megtudnám szokni ezt az életet, de még mindig tartok az elnök úrtól.

- Azt hiszem egy kis időre magadra hagylak, van egy kis elintézni valóm – mutatott az ajtó felé, amire csak bólintottam, majd elhagyta a helyiséget. Újra egyedül… Vajon Min Kinek nincs semmi baja? Újra nem tudtam, hogy mit csináljak, de nem hagyhattam el szobát. Csak néztem a plafont, aminek következtében nyugodtan tudtam gondolkodni. Ez lesz a második éjszakám itt, amit bánok is, de nem is. Jó érzés ez a luxus, de a tudat, hogy állandó veszélyben vagyok, megrémít. Ijesztő, mindenki tud mindent, csak én vagyok ilyen tudatlan. Látszólag az elnök úr egy kedves ember, de senki sem tekint így rá. Amit a szolgáló és Lee úr mondott kicsit más, mint amit mutat magából. Gondolatmenetemet az ajtón való kopogás zavarta meg.

- Ki az? – álltam fel, majd belépett az a hölgy, aki előző nap figyelmeztetett a veszélyre. Meghajolt előttem, majd elővett egy papírt, és írni kezdett rá. Furcsáltam az egész szituációt, miért nem beszél? A száját egy kendő takarta el. Miután befejezte az írást, oda adta a lapot. „Látom még itt van.” 

- Persze, hogy itt vagyok, nem is tudtam elszökni – újra kezébe vette tollát, majd újra kezembe adta a papírlapot. „Megmondtam, hogy veszélyes itt maradnia.”

- Tudom én ezt jól, de hogyan tudnék megszökni? Egyáltalán miért nem beszél? – lehunyta szemét, majd lassan lehúzta magáról a kendőt. A látvány, ami fogadott egy kisebb sokkot okozott nekem.

- Ki tette ez önnel? – kaptam a szám elé a kezem.

„Az elnök úr…” – nem hittem a szememnek, miért érdemelt ilyen büntetést?

- Mikor tette, és egyáltalán miért?

„Elmondtam önnek az igazat, így megbüntetett.” Nagyon sajnáltam a hölgyet, nagyon fiatal volt még. 

- Hadd segítsek! – gyorsan a szekrényekhez futottam, majd valami éles eszköz után kutattam, de miért is lett volna egy hálószobában ilyen dolog?

- A konyhában biztosan van kés, azzal eltudjuk vágni a varratokat!

„Ne tegyen értem semmit, jobb is ha csöndben maradok, még a végén önt is megbünteti!” – könnyek gyűltek a szemeimbe, nem hagyhattam, hogy így maradjon.

- Nem érdekel, akkor is megszabadítom a varratoktól! – válaszként csak bólintott egyet.

A konyhába érve, az első kést a kezembe vettem, szerencsére nem volt ott senki. Óvatosan kezdtem elvágni a vastag cérnákat, hogy csak kisebb fájdalmat okozzak neki, de biztos voltam benne, hogy ez semmi volt számára. Amikor bevarrták a száját, az sokkal rosszabb lehetett. Már majdnem végeztem, mikor egy ajtócsapódásra lettem figyelmes.

- Mi a jó istent csinálsz te? – nem hittem a szememnek, mindig a legrosszabb pillanatban kapnak el. 

2. éjszaka [1.rész]

Türelem határán

Enyhén kényelmetlen pozícióban ébredtem, de nem volt erőm megmozdulni. Talán rémálmom lehetett… Miután szemem megszokta a nap sugarait, lassan kiszálltam az ágyból. Szinte automatikusan a fürdő felé vettem az irányt, hogy egy kis életet lehelhessek magamba. Életemben nem aludtam még ilyen jót, de megint elfogott egy érzés, a bűntudat. Kim urat kihasználtam, de igazából ő ajánlotta fel házát… bátyám is élne a lehetőséggel. Ez eddig szép és jó, de még ott volt az eset a szolgálónővel. Biztos segíteni akart rajtam. Remélem nem kap ezért büntetést…

Gyorsan rendbe tettem magam, majd azon törtem a fejem, hogy mit is csinálhatnék. Az elnök nem volt itt, de nem is bántam. Rajta kívül csak Zhang urat ismertem. Megfordult a fejemben, hogy talán elhagyhatnám a szobát, de annak következményei lettek volna. Mégsem ülhetek itt tétlenül! Erőt vettem magamon és az ajtó elé álltam, de mielőtt kinyitottam volna azt más megtette helyettem.

- Csak nem szökési kísérlet, kisasszony? – állta el utamat egy magas férfi.

- Nem, uram. Egyszerű felfedező út lett volna – válaszoltam határozottan, végül is igazat mondtam.

- Tudtommal erre nincs engedélyed, de én sem szeretnék egész nap egy szobában poshadni – kisebb fintor jelent meg az arcán, látszott rajta, hogy valami nem tetszik neki.

- Miért kéne önnek a szobában lennie? – jót nevetett kérdésemen, én nekem viszont nem tetszett reakciója.

- Kiállítanak melléd, de még azt sem tudod ki vagyok? Akkor a jelvényemet le is vehetem – mutatott a csillogó tárgya ami az egyenruháján volt.

- Ön az akit megbíztak az én felügyeletemmel?

- Már azt hittem, hogy nem tetszik magácskának leesni. Egy újabb libát sikerült kifognia az elnöknek… - fogta meg fejét. Micsoda egy…

- Ezt kikérem magamnak!

- Kikérheted, de nem változik tőle a véleményem. Ahelyett, hogy a szád járna, inkább kövess! – indult el a folyosón, mire én követtem. Ilyen emberrel sem találkoztam még. Semmilyen tapasztalat nélkül levonja a következtetéseket az emberről.

- Le ne maradj, mert nem foglak megkeresni! – szólt rám hátra fordulva.

- Már megbocsásson, de nem az lenne a kötelessége, hogy engem figyeljen? – kérdésemre hirtelen megállt, hátán megfeszültek az izmok.

- Ide figyelj! Kettőnk közül nekem van nagyobb befolyásom itt, szóval jobban tennéd, ha nem szólnál vissza! – zárta le ennyivel a témát, majd tovább indult. Ijesztő férfi volt, de Kim úrtól jobban féltem. Kénytelen voltam követni, de mikor megláttam a kertet jobb kedvre derültem. Éjszaka teljesen más látványt nyújtott.

- Ah, milyen szép! – ámultam el a növényeken, volt olyan köztük, amit még sosem láttam.

- Ebben egyetértünk – állt mellém Lee úr. Kérdőn néztem rá, nem hittem a fülemnek.

- Tudom, hogy jóképű vagyok, de nem kell ennyire feltűnően bámulni! – rám sem nézett, de azért muszáj volt beszólnia.

- Egoista… - motyogtam orrom alatt.

- Nincs azzal semmi baj, ha az ember egészséges önbizalommal rendelkezik – ijedtem kaptam fel a fejemet. Mindent hall?

- Azt hitted, hogy nem hallom meg? Itt állok melletted, nem vagyok süket! – elégedett mosoly ült arcára, amire csak egy fintorral válaszoltam.

- Meddig kell ügyelnie rám?

- Még csak most érkeztem! Hidd el, nekem sincs kedvem egy légkörben veled lenni, de a parancs az parancs.

- A mellékhelyiségbe is velem jön?

- Ha kell, akkor oda is – vonta meg vállát. Ennyit arról, hogy kieszeljek egy tervet… Kínos csönd telepedett le közénk, legalábbis nekem az volt.

- Milyen kapcsolatban áll az elnök úrral? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Az egyik csata közben szúrt ki tehetségem miatt. Mondhatjuk azt is, hogy én vagyok a bal keze – nem gondoltam, hogy válaszolni fog, így tovább kérdezgettem.

- Ki a jobb?

- Az az átkozott Zhang Yixing… Még csak nem is koreai! Nem mintha szükségem lenne az elnök úr nagy szeretetére, de ahogyan mindent megenged neki, idegesítő! – köpte a szavakat. Látszott, hogy neheztel Zhang úrra, de én kedvesnek találtam.

- Eddigi tapasztalataim alapján egy nagyon kedves ember.

- Igen, de mióta is ismered?

- Három napja… - sütöttem le szemeimet. Igaza volt… Biztosan nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint én.

- Na látod! Én meg már három éve, van egy kis különbség. Meg egy ilyen lánnyal – mutatott rám – ki nem lenne kedves?

- Ön? – mosolyodtam el. Ez valamilyen szinten bóknak szánhatta.

- Yah! Én más vagyok! – kapta el a fejét, majd a földet kezdte el bámulni. Talán…

- Csak nem elpirult, Lee úr? – álltam elé, hogy újra engem láthasson.

- Te csak azt szeretnéd! – nézett velem farkasszemet, de végül én győzedelmeskedtem.

- Ash! Menjünk vissza a szobába, nem bírom én ezt idegileg! – próbálta leplezni zavartságát, de én át láttam rajta. Egy ilyen ember is lehet kedves… a szíve mélyén.

Nem örültem, hogy újra a nekem szánt helyiségben voltam, de mivel volt társaságom, így nem nagyon zavart a dolog. Jót szórakoztam dühkitörésein, vele ellentétben.

- Ha most nem hagyod abba, esküszöm az életemre, hogy bekötöm a szád! – állt fel mérgesen, amire csöndben maradtam – Nincs nekem kedvem az ilyenhez…

- Elnézést, de olyan unalmas volt a tegnapi napom is…

- Te választottad ezt az életet – vonta meg vállát hanyagul.

- Éppenséggel nem! – pattantam fel helyemről – Kényszer helyzetben vagyok!

- Bővebben? – ez az ember…

- A bátyám jelenleg börtönben van. Ha teljesítem Kim úr parancsait, akkor megkíméli az életét.

- Te buta lány! Hagytad volna meghalni a testvéredet.

- Hogy mondhat ilyet? Nem tudja, milyen az amikor az ember elveszíti a családját! Már csak ő maradt nekem! – kifordultam magamból, nagyon feldühített.

- Tévedésben vagy, hogyne tudnám? Úgy ahogy neked, nekem sincs senkim már. Kegyetlen a világ, mi? – mosolyodott el fájdalmasan – Az évek során megtanulja az ember, hogy milyen is a szeretet, de csak a gyengéknek való. Belecsöppentél ebbe a világba, így ezt neked is meg kell tanulnod – megijesztettek szavai, de kiderült, hogy miért rendelkezik ilyen modorral.

- Akkor az embereknek nincs szükségük érzésekre? Mi van a szerelemmel?

- Szerelem? – fintorodott el – Milyen gyenge ember esik bűnbe? Látod, ezért is tisztelem az elnök urat, annyi nő megfordult már az ágyában, de még egyszer sem szeretett bele egybe sem – megint ez a téma… Talán ha kérdeznék e felől…

- Csak kielégítés céljából vitte ágyba a hölgyeket?

- Eltaláltad! Mindegyik azt hitte, hogy komolyabb dolgok lesznek, de gyorsabban kipenderültek, mint ahogyan megérkeztek! – olyan átéléssel mesélte, hogy hányingerem lett tőle. Hogy beszélhetett íjmód rólunk?

- Nem érez bűntudatot, hogy így megalázta őket? – kezdtek az indulatok előtörni, éreztem, hogy nem sokáig bírom visszatartani.

- Már miért kéne? Mit vártak? Ez a világ már csak ilyen. Egyébként is, a többségüket csak a pénz hajtotta, nem lett volna egy férfi sem boldog mellettük! – láttam rajta, hogy kezdi élvezni a helyzetet, hiszen feltűnően dühös lettem.

- Persze, mivel gazdag nőkkel találkozott eddig…

- Látott már szegényt is, de mit kezdjen egy porfészekben élő nővel? Elveszítené a büszkeségét! – elegem van! Betelt a pohár, nem tűrtem, hogy továbbra is így beszéljen velem. Hirtelen történt az egész, egy jól irányzott mozdulattal kezem arcán csattant. Jókedve hamar eltűnt, aminek örültem, de nem sokáig tartott boldogságom.

- Hogy merészelted? – szorított rá kezemre, aminek következtében a fájdalomtól a földre rogytam – Kérdeztem valamit!

- Maguk mocskosak! – ordítottam az arcába – Megérdemelte azután, hogy ennyi nőt megaláztak!

- Tudod te, hogy mit jelent a megalázás? Egy nőhöz sem nyúltam hozzá, de ezen most változtatunk – nyalt végig ajkain, majd hajamnál fogva felemelt és az ágyra dobott. Próbáltam ellenkezni, de hiába való volt… erősebbnek bizonyult.  

1. éjszaka [2. rész]

Mi az igaz?

Még aznap eldöntöttem, hogyha nem találkozok éjszakáig az elnök úrral, akkor megkeresem bátyámat és elmenekülünk. De ha ez ilyen könnyen menne… Semmi ötletem nem volt, hogy mit kéne tennem. Biztos gyanúsnak találnák, hogy egy lány csak úgy a cellák között sétálgat. Mondhatni nem volt remény, úgy éreztem, hogy nincs kiút. De hisz ígéretet tett… Akkor biztos be is tartja. Persze, eddig csak a jó oldalát mutatta nekem, de tudtam, hogy az amit a  szolgáló mondott nem hazugság. Újra és újra lejátszódott fejemben mondata, aminek hála egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem.

Nagyon lassan esteledett be, addig el sem hagytam a szobát. Nyolcat ütött az óra, de még mindig nem hallottam semmit sem Kim úrról, így elhatároztam, hogy legalább a börtönt megkeresem. Lassan nyitom ki az ajtót, hogy még véletlenül se adjak ki semmilyen zajt, majd ugyan azzal az óvatossággal be is zártam. Megbizonyosodtam, hogy a folyóson nincs senki és elindultam a kijárat felé. Sötétben eléggé nehéz volt tájékozódnom, így párszor rossz helyen fordultam le, de tíz perces járkálás után megtaláltam az előteret. Nagy szerencsétlenségemre azonban négy rendőr is beszélgetett a terem egyik sarkában. Találnom kellett egy másik kiutat, mint minden háznak, ennek is kellett egy hátsó kapujának lennie.

Sokáig tartott ugyan, de végül sikerült elhagynom az épületet. Kevés csillag volt az égen, ez is jelezve azt, hogy az égiek nem álltak mellém. Alig láttam valamit, többször meg is botlottam egy – egy kőben, de céltudatosan haladtam tovább.

Egy órát is kint tölthettem, de nem jártam sikerrel. Sehol nem találtam semmit, rá kellett jönnöm, hogy nem a telken van a börtön. Szomorúan ültem le az egyik padra. Vissza kellene mennem a szobába… De merre van a vissza? Kétségbeesetten indultam meg a ház keresésére, de amilyen könnyen eltévedtem, olyan nehéz volt visszatalálnom. A végén feladtam, nem volt rá esély, hogy visszataláljak, de nem is tétlenkedhettem, így csak sétáltam körbe – körbe.

Kezdtem fájlalni a lábaimat, de továbbra sem álltam meg, valami belülről hajtott. Hogy lehet valakinek ekkora kerte? Merültem el gondolataimban, de egy kéz visszahozott a valóságba. Megfogott és berántott a bokrok közé. A sötét miatt nem láttam arcát, így csak reménykedtem abban, hogy nem rossz emberbe botlottam. Szája elé tette mutatóujját, hogy maradjak csöndben. Nem értettem először, hogy miért csinálta, de mikor meghallottam a rendőrök hangját csak bólintottam válaszként.

- Úgy tűnik elmentek – nézett ki a növények közül, majd miután megbizonyosodott, hogy tiszta a terep engem is felsegített.

- Köszönöm! – hajoltam meg előtte, bár még mindig nem tudtam, hogy ki mentett meg.

- Már kétszer segítettem neked, az adósom lettél! – fújta ki a levegőt – Ha ezt Jong In megtudná… felakasztana.

- Elnézést… megtudhatnám, hogy ki ön?

- Hát nem emlékszel rám? Pedig a bátyád azonnal nekem ugrott volna – mosolyodott el. Próbáltam kivenni vonásait, és mikor megláttam a jellegzetes gödröcskéit, tudtam, hogy kivel állok szemben.

- Zhang úr?

- Neked csak Yixing. Egyébként eltaláltad. Gondolom nem engedéllyel vagy itt, ugye?

- Nem. Bátyámat szerettem volna megkeresni, de közben eltévedtem… - hajtottam le fejemet. El sem kellett volna indulnom, elég bajt okoztam már.

- Ezzel nagy hibát követtél el. Ha nem velem találkoztál volna, biztos, hogy értesülne Jong In erről. Bár, ugyan úgy kötelességem szólni neki.

- Kérem, szépen kérem, ne mondjon neki semmit! – tettem össze kezeimet, úgy könyörögve neki.

- Ha nem szólnék neki, akkor háromszorosan tartoznál nekem, biztos ezt szeretnéd? – kérdésére hirtelen nem tudtam válaszolni. Olyan lehetett, mint az elnök, hiszen barátok voltak.

- Jó, van egy jobb ötletem. Visszaviszlek a szobádba, ha nincs ott Jong In, akkor úgy tekintem a dolgot, mintha meg sem történt volna, de ha nem lenne szerencséd, akkor viszont felelned kell cselekedetért. Úgy érzem ez mindkettőnknek jól jönne ki. Mit szólsz? – nyújtotta felém kezét, majd tétovázva ugyan, de kezet ráztam vele.

Hamar az épülethez értünk, nem is tudtam, hogy hogyan tévedhettem el. Illedelmesen megköszöntem segítségét és benyitottam a szobámba, de mint mindig, sosem volt szerencsém.

- Szabad tudnom, hogy hol voltál? – állt fel mérgesen az elnök, majd elém. Láttam szemeiben a düh szikráit, de nem csak rám nézett így, Zhang úrra is. Nem mertem neki mondani semmit, ami csak jobban felidegesítette.

- Yixing, mond, hol találtad meg?

- A kertben tévedt el.

- Mit kerestél a kertben? – pillantott újra rám, most már kicsit kedvesebben. Újra egy szót sem tudtam kinyögni, így ráhagyta a kérdezgetést.

- Első esetként elnézem, de ne forduljon elő többet! Szerencséd van, hogy elfáradtam! – tette kezét homlokára és elkezdte masszírozni. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, történhetett volna ennél rosszabb is. Megtanultam, hogy inkább maradjak csöndben, minthogy visszaszóljak. Majd nappal felfedezem a területet… Jó ötletnek tűnt, de nehezen lehetett kivitelezni.

- Nem akartam ezt tenni, de hogy elkerüljem az újabb szökési próbálkozásodat egy emberemet melléd kell állítanom.

- Nagyon nincs szükség erre… - szólt közbe Zhang úr, de azonnal meghátrált mikor Kim elnök rámeresztette szemeit.

- Azt hiszem arra lenne szükség, hogy most haza menj, előtte azonban értesítsd Lee Jae Hwant a feladatáról!

- Igen! – gyorsan meghajolt, majd elhagyta a szobát.

- Ki az a Lee Jae Hwan? – szólaltam meg végre először, mióta vissza értünk.

- Ő fog rád vigyázni, míg én távol leszek. Nem értem, nem adtam indokot a szökésedre… - lépett közelebb hozzám – Akkor miért tetted?

- Nem tudom… - gondolkodtam, hogy vajon megmondjam az igazat, vagy ne. Úgy is látta rajtam, ha hazudok… - Az egyik szolgáló ma meglátogatott, akkor, amikor ön elment.

- Melyik? Mit keresett itt? – nézett rám kérdőn. Akkor nem ő küldte?

- Azt hittem, hogy ön küldte…

- Nem… Hogy nézett ki?

- Hosszú fekete haj, világos bőr. Nagyon fiatalnak látszott – a mondottak után kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha megijedt volna.

- Mit mondott…?

- Semmi lényegeset… - nem mertem semmit sem mondani neki, még rám haragudott volna meg.

- Tudom, hogy mondott valamit, szóval mond el! – emelte fel hangját, amitől megijedtem. A félelem nem engedett ki belőlem egy szó sem, ami nem tetszett neki.

- Ne kelljen nekem kiszednem belőled, mert az nem tetszene neked – szorított rá vállaimra. Látszott rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni, így muszáj volt megadnom magam.

- Rossz dolgot… - nyögtem a fájdalomtól, de csak jobban rászorított.

- Ne beszélj nekem részletekben!

- Kielégítésre van szüksége… - végre elengedte kezeimet, így én fájdalmasan elkezdtem simogatni azokat. Úgy tűnt, hogy valamin törté fejét, majd újra felém fordult.

- El ne hagyd ezt a szobát, értetted? – kérdezte tőlem, mire csak bólintani tudtam. Hirtelen olyan ijesztő lett… Teljesen összerombolta az eddig alkotott képemet róla.

Amit megparancsolt nekem, engedelmesen teljesítettem, egész végig csak az ágyon ültem és gondolkodtam a helyzetemen. Vajon igazat mondott – e? Bár, ahogyan reagált… Elmélkedésemből az ajtó csapódása zökkentett ti, minek hatására azonnal felálltam. Egy ideig csak néztük egymást, majd közeledni kezdett hozzám. Haja szemébe lógott, így nem láttam arcát, annak kifejezését. Nem tudtam mire gondolhatott, ami megrémisztett. Végig simított arcélemen, majd felpillantott és elmosolyodott.

- Ugye nem hitted el amit mondott?

- Nem… - bizonytalanul válaszoltam neki, de látszólag elhitte. Kisebb megkönnyebbülést éreztem, de tudtam, ez a téma még fel fog jönni.

- Késő van már, fürödj meg és aludj! – távolodott el tőlem, majd az egyik ajtóhoz vezetett.

- Érezd otthon magad! – ezzel becsukta mögöttem az ajtót. Nem csalódtam, minden olyan drága volt, mint eddig. Langyos vizet engedtem magamnak, majd lassan beültem a kádba. Jól esett számomra, megnyugtató hatással volt rám. Még sosem fürödtem meleg vízben, így ez új volt nekem, de élveztem.

Sokáig bent időzhettem, a bőrömön meg is látszott. Mikor magamra tekertem a törölközőt, akkor vettem észre, hogy nincs semmi amit felvehetnék. Félve nyitottam ki az ajtót, de szerencsémre elaludt, így észrevétlenül tudtam szerezni magamnak ruhát. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy másnak dolgához nyúltam… és még használtam is, de nem lehettem koszos ruhában. Régebben is állandóan cseréltem, bár csak két öltözékem volt. Azonban nem ez volt az egyetlen problémám. Ki kellett találnom, hogy alszom, mert mellé nem feküdhettem. Felébreszteni meg nem mertem, de valamit mégis csak kellett tennem. Csöndben az ágy mellé osontam, még meg is fordult a fejemben, hogy most kéne tennem valamit, de gyorsan el is hessegettem, túl sok őr volt mindenhol. Mit tehetnék? Mindig jó kérdést tettem fel magamnak, de sosem tudtam a választ rá. Nem csináltam semmit, csak figyeltem ahogy nyugodtan szuszog. Az embernek egyáltalán nem fordulna meg a fejében, hogy ez az ember egy diktatúra vezetője, de a látszat néha csal. Kénytelen voltam a földre leülni, a fejemet pedig az ágyon megtámasztottam, így hunytam le szemeimet.

Arra keltem, hogy valaki óvatosan karjaiba vesz, majd az ágyra fektet. Megérzem a meleg takarót testemen, majd egy gyengéd érintést, amibe beleremegtem.

- Nemsokára az enyém leszel! – résnyire nyitottam szemeimet, csak egy mosolyt láttam előttem, amikor az álom újra rám talált. 

1. éjszaka [1. rész]

Amikor a pokol is jobb hely

Olyan világba születtem, ahol egy ember irányítja egy ország életet. Minden évben végig mentek egész Koreán a miniszterelnök emberi és mindent élelmünket elvették, így nekünk nem maradt semmink. Családom nagy része éhínségben halt meg, csak bátyám maradt nekem, aki minden nap a fennmaradásunkért küzdött. Lopásra kényszerültünk ebben a nyomorúságos világban, amit én nagyon is elleneztem. Édesanyám mindig is az igazságos életre tanított, de itt már mindenki el volt rontva.

- Min Jee, haza tértem! – hallottam meg bátyám hangját, amire gyorsan felkaptam fejemet.

- Már megint lopni kényszerültél, Min Ki? – néztem le a kezében tartott zsákra, amiben feltehetően étel volt.

- Azt hittem, hogy ezt letisztáztuk veled… Vagy ez, vagy a halál – dobta le az asztalra a puttonyt, majd kipakolta annak tartalmát. Nem szóltunk egymáshoz, inkább hasznossá tettem magam és előkészítettem a főzőedényeket.

- Nem sok mindent hoztam, de egy levesre telni fog – bólintottam egyet válaszként és kimentem a kertbe tűzet rakni.

Hányszor láttam én már ilyen vörös csóvát… A második világháború vele járói voltak, talán ezért is utáltam meg a piros színt. Édesapám harcolt a frontvonalon, így nem lehetett sokat velünk és ráadásul hamar el is veszítettem országom miatt.

-Ya! Figyelj a tűzre, mindjárt kialszik! – szólt rám bátyám miközben a fejemhez vágott egy kanalat.

- Ez mire volt jó? – piszkáltam meg a tűzet duzzogva.

- Kevés fánk van, takarékoskodnunk kell! Egyébként… újra a szüleinkre gondoltál? – kérdezte halkan, miközben feltette a vizet forrni.

- Igen, édesapánkon, meg úgy az egész helyzetünkön. Nem sokáig folytathatjuk ezt az életmódot… 

- Min Jee, nem hiába ez a neved, legyél jó kislány és gondolkodj! Ha egyszer megtalálom a kiutat, akkor esküszöm neked, hogy kimenekítelek ebből a pokolból. Addig is, kérlek csináld azt, amit mondok. Ígéretet tettem szüleinknek, hogy mindenáron megvédelek! – ezek után nem váltottunk egymással egy szót sem, csak lefekvéskor kívántunk jó éjt egymásnak.

Másnap hangos veszekedésre keltem, ami hamar átcsapott komolyabb dolgokba. Gyorsan felkaptam magamra ruhámat, majd kiszaladtam az ajtón, hogy megtudjam mi történt. Bátyámat láttam meg két nagyobb emberrel, akiknek ruháján a miniszterelnök címere díszelgett. Tudtam, hogy ha nem cselekszem valamit, Min Kit nem látom többé. Mély levegőt vettem, majd nekirontottam az egyik férfinak, aki nagy meglepetésemre csak megingott.

- Mit csinálsz itt, Min Jee?! – kiabált rám testvérem. Rájöttem, hogy rosszat tettem, így talán még nagyobb bajba kerültünk.

- Szóval van még egy gyerek, így gyorsabban ki tudjátok pakolni az éléskamrátokat – szorította meg erősen a kezemet, amire fájdalmasan felnyögtem.

- Van bőr a képeteken idejönni és bántani a húgomat? – iramodott meg bátyám a másik férfi felé, de ő gyorsan reagált és hasba rúgta. Sírva ordítottam nevét, mire a fogva tartóm a földnek lökött.

- Ha jót akarsz, akkor azonnal az autóra pakolod az összes élelmeteket! – köpte felém a szavakat. Nem mertem megmozdulni, nem tudtam, hogy mit csináljak. Min Ki mozgolódni kezdett, aminek nagyon megörültem, de látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak.

- Háromig számolok… azután elfutunk az erdőbe! – súgta nekem. Időm sem volt reagálni, már húzott is maga után a farengeteg felé. A két férfi kiabálva futottak utánunk, de bátyám jobban ismerte az erdőt, így könnyedén el tudtunk volna menekülni, de a fájdalomtól összeesett. Próbáltam talpra állítani, de nem jártam sikerrel, eközben üldözőink is utolértek minket.

- Ne higgyétek, hogy megússzátok ezt a tetteteket! A miniszterelnök-

- Fene egye azt a miniszterelnököt! Kit érdekel, hogy mit akar! Nem veszitek észre, hogy ti is a szolgái vagytok?! – vágott szavába bátyám, ami láthatóan nem hatotta meg a két férfit, csak újabb ütésekkel látták el. Ijedtemben nem tudtam, hogy mit cselekedjek, így elé álltam és engem találtak el. Engem sem kíméltek, addig meg sem álltak, míg valaki nem szólt rájuk.

- Szerintem ennyiből tanultak, nem kell agyon verni őket! – hallottam meg egy kellemes hangot a hátam mögül. Fájdalmasan rogytam össze, nem bírtam tovább talpon maradni.

- Jól ellátták a bajotokat, mit követtek el? – tapintotta meg hátamat, amire hangosan felszisszentem. 

- Parancs megtagadása és szökési kísérlet, uram!

- Miért jó ez az embereknek? Inkább alkalmazkodnának ehhez a nyomorult világhoz! – szitkozódott magában feltehetően a feletessük. Lassan fordultam meg, hogy lássam arcát, de kezdett minden homályossá válni.

- Nem szívesen viszek gyerekeket a miniszterelnök elé, de ha nem tenném meg… engem büntetnének. Gyere! – nyújtotta felém kezét mosolyogva, de mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, teljes sötétség telepedett rám.

Rázkódásra keltem fel, de a szemeimet még nem nyitottam ki, túl nehezek voltak.

- Min Jee, az istenért, kelj már fel! – ütögette meg arcomat bátyám, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- Köszönöm, elég lesz!  - fogtam le karját, majd próbáltam felállni, de nem tűnt olyan egyszerűnek, mint gondoltam.

- Inkább ne mozogj! Hogyan gondoltad, hogy elém állsz? Ha nem jött volna a feletessük, akkor lehet nem élted volna túl! – ölelt magához szorosan, amit készségesen viszonoztam.

- Hol vagyunk? – tettem fel kérdésemet, amire egy ismerős hang válaszolt.

- Jelenleg egy cellában ültök, míg el nem viszünk titeket a miniszterelnökhöz – lépett be hozzánk a hang tulajdonosa. Végre jobban szemügyre vehettem. Fekete haja majdnem belelógott sötét szemeibe és ahogyan mosolygott gödröcskék jelentek meg arcán. Aranyosnak lehetett volna mondani, de mivel azt az embert szolgálta, így enyhe megvetést éreztem iránta.

- Megtudhatnám neveteket? – guggolt le hozzánk, így egy vonalba került velünk. Nem érezte azt az ember, hogy lenézett volna minket.

- Inkább kezdje ön, ha már bezárt minket! – Min Ki sosem kedvelte azokat akik kapcsolatban álltak az elnökkel, akinek neve számunkra rejtély volt.

- Igazad van, udvariatlan vagyok. Zhang Yixing, a rendőrség kapitánya és a miniszterelnök jobb keze. Most ti jöttök! – mosolygott rá bátyámra, aki egy fintort eresztett neki. Vártam, hogy Min Ki megszólaljon, de úgy láttam, hogy nekem kell kérdésére válaszolnom.

- Kim Min Ki a mellettem lévő, én pedig Kim Min Jee

- Annak ellenére is, hogy be vagy zárva egy cellába, míg így is megadod a tiszteletet? Édesanyátok jól nevelt.

-A nevelése tovább tartott volna, ha a drága elnökúr nem élne! – bátyám kijelentésére a kapitány arcáról lehervadt a görbület.

- Nem én tehetek róla, hogy a legjobb barátom egy diktatúra vezetőjévé vált.

- De hogyan kerültél ide? Hiszen nem koreai állampolgár vagy. Tán nem az elnök úr kényszerítette téged, hogy a talpnyalója legyél? – Min Ki arcára vigyor telepedett, mikor meglátta Zhang úr arcán a meglepettséget. Nem tudtam mi járt a fejében, de hamar harag keletkezett benne, így felemelte bátyámat a hajánál fogva és egy ütésben részesítette.

-A saját utamat követem! Még egy ilyet meghallok és garantálom, hogy nem kell a miniszterelnök elé járulnod! Ezek után ne számíts arra, hogy kedves legyetek veletek! Lázadóknak minősültök! – csapta be a cella ajtaját, mire kipattantak könnyeim.

- Min Ki, miért kellett ilyet mondanod? Próbált kedves lenni velünk! Bármit mondhat az el-

- Ki ne mond! Ő is csak egy közülük! Gondolkozz már! – sosem beszélt velem ilyen hangosan, így nagyon megijedtem. Fájt a szívemnek, hogy ilyen hangnemet használt, de több tapasztalata volt ezen a téren, így nem szóltam vissza neki.

Még aznap lovas kocsira ültettek minket a többi rabbal együtt és a főváros felé vittek minket. A félelem átjárta az egész testemet, de bátyámon nem látszott semmi. Próbáltam elterelni a figyelmemet, így a napot lestem, ahogyan átadja helyét a holdnak. Abban reménykedtem, hogy egyszer így fog lehanyatlani az elnök uralma és egy nyugalmas időszak veszi át a helyét.

Három napig zötykölődtünk a rossz utakon míg el nem értünk Szöul utcáira. Az emberek megvetve figyeltek minket, mire sírásba törtem ki. Min Ki magához ölelve próbált lenyugtatni, kisebb sikerrel.

Egy hatalmas telekre értünk, amiről lerítt, hogy gazdag tulajdonosa van. Megálltunk egy nagy kapu előtt, majd az egyik férfi engem és testvéremet a kúria felé vezetett. Magamban imádkoztam, hogy élve kijussunk innen.

- Ne aggódj, nem esik bajod! – mosolygott felém bátyám, de átláttam rajta, hogy ő sem hisze el amit mondott. Ugyanúgy aggódott, mint én.

Beérve a ház gyönyörű előtere tárult elénk. Minden csodaszép volt, hirtelen el is felejtettem, hogy hol vagyunk. 

- Várjatok itt, amíg ide nem hívom az elnök urat! – intett az egyik rendőr a társának, de ezt Min Ki nem hagyta annyiban.

- Miért nekünk kell várni rá? Inkább tolja ide a képét!

- Hogy beszélhetsz így, te áruló?! – indult meg testvérem felé a férfi. Csak előtte állt és próbálta türtőztetni magát, feltehetően, hogy ne tűnjön rossz színben az ura előtt.

- Hát persze, csak akkor vagyunk erősek, ha nincs a közelben a drága miniszterelnök. Szánalmas… - bátyám arcán látszott az elégedettség, ami csak még jobban felhergelte a rendőrt. Tudtam, hogy ennek az egész szituációnak nem lesz jó vége és most nincs senki aki megvédhetné testvéremet.

- Te kis… - ütésre emelte kezét, amire Min Ki után kiabáltam, de akkor hallottunk egy ajtócsapódást, így mindenki hátra fordult. Egy öltönyös férfi jelent meg előttünk. Nem akartam azonnal rosszra gondolni, de volt egy sejtésem, hogy kit tisztelhettünk meg jelenlétében.

- Mi a hangoskodás tárgya? – kérdezte nyugodt hangon.

- Újabb lázadókat fogtunk el, uram! – szalutáltak a rendőrök. A félelem úrrá lett rajtam, bele se mertem gondolni, hogy mit fog velünk művelni.  Alaposan szemügyre vett minket, rajtam egy kicsit elidőzött, amit egy fintorral fogadtam.

- Nem tetszenek a törvényeim, hogy ellenszegültetek nekem? – emelte fel testvéremet hajánál fogva. Imádkoztam Istenért, hogy most az egyszer ne tegyen semmit sem Min Ki, de már megtanulhattam volna, hogy Istenre nem lehetett számítani. Fájdalmasan nyögött fel bátyám, majd egy jól irányzott mozdulattal arcon köpte a férfit. Szemei elsötétültek, arcán megjelentek a düh jelei. Intett egyik emberének, testvérem felé indult és büntetésül tarkón ütötte. Sírva rogytam eszméletlen teste mellé, majd szúrós tekintetemet a férfire szegeztem.

- Vigyétek az egyik cellába, holnapig döntök a sorsáról! – adta ki parancsát, így testvéremet felkapták és vele elhagyták az épületet. Könnyes szemekkel könyörögtem kegyelemért, de nem voltam rá hatással.

- Hogy lehet, hogy ilyen tünemény, mint kegyed, lázadóvá váljék? – nyújtotta felém kezét, hogy felsegítsen, de nem fogadtam el. Nem voltam hajlandó hozzá érni. Végre megértettem bátyám eddigi érzéseit, de nem így akartam rájönni a valóságra.

- Ha nem, hát nem. Azt gondoltam, hogy meg szeretnéd menteni a testvéredet, de nem kényszerítelek semmire… - hatalmasra nyíltak a szemeim mondata hallatán. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.

- Mit kell tennem? – kérdeztem határozottan, de legbelül remegtem. Mindent megtettem volna, hogy testvérem tovább élhessen, de tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás.

- Vártam már, hogy megkérdezd! – mosolygott rám, majd megfogta kezem és magával húzott.

Egy hatalmas tükörteremben álltunk meg. Fogalmam sem volt, hogy mire használta, de lélegzetelállító volt.

- Tetszik? – válaszként csak bólintottam – Sajnos nem gyönyörködhetsz sokáig, a másik helyiségbe megyünk.

Az sem volt különb, mint az előző, ugyan olyan puccos volt.

- Minek köszönhetem látogatását, uram? – állt fel helyéről egy harmincas éveit járó férfi.

- Vendégünkhöz nem illik a mostani ruhája – válaszolt egyszerűen, amire az úr csak bólintott.

- Leveszem a méreteket és neki is látok – hajolt meg illedelmesen, majd egy kisebb szobába terelt.

- Remélem nem fogja ezt is széttépni… - motyogott valamit maga elé, de nem értettem jól.

- Széttépni? Mit?

- A ruhát, mi mást? Az összes eddigi nőről leszaggatta! El sem hiszed mennyi drága anyag veszett kárba! – emelte fel hangját. Még mindig nem értettem az egészet… miért kellet széttépnie a ruhákat?

- Van valamilyen ok a háttérben? – kérdeztem félve.

- Túl heves az elnök, ennyi – vonta meg vállát hanyagul. Heves… heves. Ismételtem magamban ezt a szót, de még mindig tudatlan voltam. Mire érthette?

Miután a méreteimet lejegyzetelte sietősen kiküldött.

- Nem mondott semmi fölösleget az öreg? – emelte fel szemöldökét gyanúsan, mivel ijedtem csuktam be magam mögött az ajtót.

- Teljes csönd volt, uram – ráztam meg fejem tagadás képpen.

- Nyugodtan tegezz, nem vagyok túl sokkal idősebb nálad. Szólíts Jong Innak – hajolt meg, majd csókot adott kézfejemre. Egyszerre éreztem undort és egy furcsa érzést, amit sehova sem tudtam tenni.

- Én is megtudhatom a neved? – mosolygott rám továbbra is. Hezitáltam, de nem akartam bajt, így válaszoltam neki.

- Kim Min Jee…

- Oh, egy a családnevünk! Milyen szép véletlen! – csodálkozott el. Reméltem, hogy nem vont le ebből semmit…

- Ha szabad kérdeznem, miért ilyen kedves velem? – kezdtem el tördelni ujjaim. Nagyon féltem az egész szituációtól, még mindig ott volt a fejemben amit az úr mondott.

- Már megint túl udvarias voltál! – pöckölte meg homlokom, mire fájdalmasan kaptam oda – Egy ilyen lánnyal ki ne lenne az?

- Az emberei…? – kérdeztem halkan, hogy még véletlenül se hallja meg. A görbület az arcáról egy kis időre eltűnt, de mintha misem történt volna, újra megláttam fehér fogait.

- Biztosíthatlak arról, hogy most már senki sem nyúl hozzád! – nyújtotta felém kezét, amit félve, de elfogadtam.

Szótlanul vezetett végig a folyosók rengetegén, addig én tudtam gondolkodni helyzetemen. Bátyámat elfogták és valószínűleg börtönbe zárták. Min Ki… ne csinálj semmi rosszat…

- Itt is vagyunk! – állt meg hirtelen, aminek következtében neki ütköztem – Vigyázz, majdnem elestél!

- Köszönöm… - hajoltam meg szégyenemben. Csak én lehettem ilyen figyelmetlen.

- Itt maradnék még veled, de eléggé sok dolgom van… - biggyesztette le ajkait, úgy nézett ki, mint egy kiskutya. Nem, nem! Ráztam meg fejemet. Mikre nem gondolok!

- Valami baj van? – kérdezte aggódva.

- Semmi… Csak nem értek valamit…

- Kérdezz csak nyugodtan, talán tudok rá választ adni.

- Sokan… szóval… nem szeretik önt, de eddig nagyon kedvesnek találtam. Csak ennyi lenne… - mély levegőt vett, majd nekidőlt a falnak.

- Apám hírnevét örököltem. Lenin elkezdett valamit, Sztálin meg folytatta. Ilyen az én esetem is. A magánéletembe senki sem lát bele… Ennyivel szolgálhatok – bólintottam válaszként, de éreztem legbelül, hogy van még valami a háttérben. 

- Ha most megbocsájtasz… - indult meg az ajtó felé, de gyorsan elkaptam öltönye ujját.

- A bátyámat ugye nem fogja megöletni…

- Az csak is rajta és rajtad múlik. Ha jó kislány leszel, ígérem, hogy életben marad! – arcán érdekes mosoly jelent meg, ilyet még egy emberen sem láttam, így nem is tudtam, hogy jó vagy rossz. Lassan engedtem el, ő pedig elhagyta a szobát.

Körbejártam a helyiséget, alig mertem hozzá érni valamihez, túl mesebeli volt a látvány. Minden bútor fehér volt, néhol arany díszítéssel. Kíváncsian nyitottam ki az egyik gardróbot, tele volt szebbnél szebb ruhákkal. Kivettem volna az egyiket, de egy kopogás megzavart.

- Elnézést a zavarásért, kisasszony, de az uram parancsot adott, hogy elmondjam az itteni szabályokat – lépett be egy fiatal nő. Fáradtnak és meggyötörtnek tűnt.

- Szabályokat? – csak bólintott válaszul – Miféle szabályok?

- Igazából a többes szám nem illik rá. Önnek csak egyet kell betartanod – egyet…? Nagyon gyanúsnak hangzott, éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége.

- Miről lenne szó?

- Először üljön le kérem, azután megosztom önnel! – mutatott az egyik szék felé, majd követett engem.

- Kérem, mondja el! Kezd félelmet kelteni bennem.

- Az úrnak szót kell fogadnia! Amikor kielégítésre van szüksége az úrnak, akkor ön megteszi – villámcsapásként ért kijelentése. Hirtelen kaptam mellkasomhoz, nem kaptam levegőt. Mikor sikerült valamennyire lenyugodnom, remegő hangon tettem fel kérdésem.

- Milyen időközönként kéne ezt… megtennem?

- Napi szinten történnek ilyen dolgok – válaszolt vállát megvonva. Nem hittem el, hogy ilyen egyszerűen ki tudta mondani.

- Ön már ezt megszokta?

- Higgye el, ha nem ellenkezik, nem esik bántódása.  Remélem megfogadja tanácsom! – állt fel helyéről, majd gyorsan kilépett az ajtón.

A félelem eluralkodott rajtam, fel, s alá járkáltam a szobában, végül tehetetlenül rogytam össze a padlón. A sírás kerülgetett, de nem eredtek meg könnyeim. Ha ez az ára, hogy megmentsem testvérem… hát legyen!