2. éjszaka [1.rész]

Türelem határán

Enyhén kényelmetlen pozícióban ébredtem, de nem volt erőm megmozdulni. Talán rémálmom lehetett… Miután szemem megszokta a nap sugarait, lassan kiszálltam az ágyból. Szinte automatikusan a fürdő felé vettem az irányt, hogy egy kis életet lehelhessek magamba. Életemben nem aludtam még ilyen jót, de megint elfogott egy érzés, a bűntudat. Kim urat kihasználtam, de igazából ő ajánlotta fel házát… bátyám is élne a lehetőséggel. Ez eddig szép és jó, de még ott volt az eset a szolgálónővel. Biztos segíteni akart rajtam. Remélem nem kap ezért büntetést…

Gyorsan rendbe tettem magam, majd azon törtem a fejem, hogy mit is csinálhatnék. Az elnök nem volt itt, de nem is bántam. Rajta kívül csak Zhang urat ismertem. Megfordult a fejemben, hogy talán elhagyhatnám a szobát, de annak következményei lettek volna. Mégsem ülhetek itt tétlenül! Erőt vettem magamon és az ajtó elé álltam, de mielőtt kinyitottam volna azt más megtette helyettem.

- Csak nem szökési kísérlet, kisasszony? – állta el utamat egy magas férfi.

- Nem, uram. Egyszerű felfedező út lett volna – válaszoltam határozottan, végül is igazat mondtam.

- Tudtommal erre nincs engedélyed, de én sem szeretnék egész nap egy szobában poshadni – kisebb fintor jelent meg az arcán, látszott rajta, hogy valami nem tetszik neki.

- Miért kéne önnek a szobában lennie? – jót nevetett kérdésemen, én nekem viszont nem tetszett reakciója.

- Kiállítanak melléd, de még azt sem tudod ki vagyok? Akkor a jelvényemet le is vehetem – mutatott a csillogó tárgya ami az egyenruháján volt.

- Ön az akit megbíztak az én felügyeletemmel?

- Már azt hittem, hogy nem tetszik magácskának leesni. Egy újabb libát sikerült kifognia az elnöknek… - fogta meg fejét. Micsoda egy…

- Ezt kikérem magamnak!

- Kikérheted, de nem változik tőle a véleményem. Ahelyett, hogy a szád járna, inkább kövess! – indult el a folyosón, mire én követtem. Ilyen emberrel sem találkoztam még. Semmilyen tapasztalat nélkül levonja a következtetéseket az emberről.

- Le ne maradj, mert nem foglak megkeresni! – szólt rám hátra fordulva.

- Már megbocsásson, de nem az lenne a kötelessége, hogy engem figyeljen? – kérdésemre hirtelen megállt, hátán megfeszültek az izmok.

- Ide figyelj! Kettőnk közül nekem van nagyobb befolyásom itt, szóval jobban tennéd, ha nem szólnál vissza! – zárta le ennyivel a témát, majd tovább indult. Ijesztő férfi volt, de Kim úrtól jobban féltem. Kénytelen voltam követni, de mikor megláttam a kertet jobb kedvre derültem. Éjszaka teljesen más látványt nyújtott.

- Ah, milyen szép! – ámultam el a növényeken, volt olyan köztük, amit még sosem láttam.

- Ebben egyetértünk – állt mellém Lee úr. Kérdőn néztem rá, nem hittem a fülemnek.

- Tudom, hogy jóképű vagyok, de nem kell ennyire feltűnően bámulni! – rám sem nézett, de azért muszáj volt beszólnia.

- Egoista… - motyogtam orrom alatt.

- Nincs azzal semmi baj, ha az ember egészséges önbizalommal rendelkezik – ijedtem kaptam fel a fejemet. Mindent hall?

- Azt hitted, hogy nem hallom meg? Itt állok melletted, nem vagyok süket! – elégedett mosoly ült arcára, amire csak egy fintorral válaszoltam.

- Meddig kell ügyelnie rám?

- Még csak most érkeztem! Hidd el, nekem sincs kedvem egy légkörben veled lenni, de a parancs az parancs.

- A mellékhelyiségbe is velem jön?

- Ha kell, akkor oda is – vonta meg vállát. Ennyit arról, hogy kieszeljek egy tervet… Kínos csönd telepedett le közénk, legalábbis nekem az volt.

- Milyen kapcsolatban áll az elnök úrral? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Az egyik csata közben szúrt ki tehetségem miatt. Mondhatjuk azt is, hogy én vagyok a bal keze – nem gondoltam, hogy válaszolni fog, így tovább kérdezgettem.

- Ki a jobb?

- Az az átkozott Zhang Yixing… Még csak nem is koreai! Nem mintha szükségem lenne az elnök úr nagy szeretetére, de ahogyan mindent megenged neki, idegesítő! – köpte a szavakat. Látszott, hogy neheztel Zhang úrra, de én kedvesnek találtam.

- Eddigi tapasztalataim alapján egy nagyon kedves ember.

- Igen, de mióta is ismered?

- Három napja… - sütöttem le szemeimet. Igaza volt… Biztosan nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint én.

- Na látod! Én meg már három éve, van egy kis különbség. Meg egy ilyen lánnyal – mutatott rám – ki nem lenne kedves?

- Ön? – mosolyodtam el. Ez valamilyen szinten bóknak szánhatta.

- Yah! Én más vagyok! – kapta el a fejét, majd a földet kezdte el bámulni. Talán…

- Csak nem elpirult, Lee úr? – álltam elé, hogy újra engem láthasson.

- Te csak azt szeretnéd! – nézett velem farkasszemet, de végül én győzedelmeskedtem.

- Ash! Menjünk vissza a szobába, nem bírom én ezt idegileg! – próbálta leplezni zavartságát, de én át láttam rajta. Egy ilyen ember is lehet kedves… a szíve mélyén.

Nem örültem, hogy újra a nekem szánt helyiségben voltam, de mivel volt társaságom, így nem nagyon zavart a dolog. Jót szórakoztam dühkitörésein, vele ellentétben.

- Ha most nem hagyod abba, esküszöm az életemre, hogy bekötöm a szád! – állt fel mérgesen, amire csöndben maradtam – Nincs nekem kedvem az ilyenhez…

- Elnézést, de olyan unalmas volt a tegnapi napom is…

- Te választottad ezt az életet – vonta meg vállát hanyagul.

- Éppenséggel nem! – pattantam fel helyemről – Kényszer helyzetben vagyok!

- Bővebben? – ez az ember…

- A bátyám jelenleg börtönben van. Ha teljesítem Kim úr parancsait, akkor megkíméli az életét.

- Te buta lány! Hagytad volna meghalni a testvéredet.

- Hogy mondhat ilyet? Nem tudja, milyen az amikor az ember elveszíti a családját! Már csak ő maradt nekem! – kifordultam magamból, nagyon feldühített.

- Tévedésben vagy, hogyne tudnám? Úgy ahogy neked, nekem sincs senkim már. Kegyetlen a világ, mi? – mosolyodott el fájdalmasan – Az évek során megtanulja az ember, hogy milyen is a szeretet, de csak a gyengéknek való. Belecsöppentél ebbe a világba, így ezt neked is meg kell tanulnod – megijesztettek szavai, de kiderült, hogy miért rendelkezik ilyen modorral.

- Akkor az embereknek nincs szükségük érzésekre? Mi van a szerelemmel?

- Szerelem? – fintorodott el – Milyen gyenge ember esik bűnbe? Látod, ezért is tisztelem az elnök urat, annyi nő megfordult már az ágyában, de még egyszer sem szeretett bele egybe sem – megint ez a téma… Talán ha kérdeznék e felől…

- Csak kielégítés céljából vitte ágyba a hölgyeket?

- Eltaláltad! Mindegyik azt hitte, hogy komolyabb dolgok lesznek, de gyorsabban kipenderültek, mint ahogyan megérkeztek! – olyan átéléssel mesélte, hogy hányingerem lett tőle. Hogy beszélhetett íjmód rólunk?

- Nem érez bűntudatot, hogy így megalázta őket? – kezdtek az indulatok előtörni, éreztem, hogy nem sokáig bírom visszatartani.

- Már miért kéne? Mit vártak? Ez a világ már csak ilyen. Egyébként is, a többségüket csak a pénz hajtotta, nem lett volna egy férfi sem boldog mellettük! – láttam rajta, hogy kezdi élvezni a helyzetet, hiszen feltűnően dühös lettem.

- Persze, mivel gazdag nőkkel találkozott eddig…

- Látott már szegényt is, de mit kezdjen egy porfészekben élő nővel? Elveszítené a büszkeségét! – elegem van! Betelt a pohár, nem tűrtem, hogy továbbra is így beszéljen velem. Hirtelen történt az egész, egy jól irányzott mozdulattal kezem arcán csattant. Jókedve hamar eltűnt, aminek örültem, de nem sokáig tartott boldogságom.

- Hogy merészelted? – szorított rá kezemre, aminek következtében a fájdalomtól a földre rogytam – Kérdeztem valamit!

- Maguk mocskosak! – ordítottam az arcába – Megérdemelte azután, hogy ennyi nőt megaláztak!

- Tudod te, hogy mit jelent a megalázás? Egy nőhöz sem nyúltam hozzá, de ezen most változtatunk – nyalt végig ajkain, majd hajamnál fogva felemelt és az ágyra dobott. Próbáltam ellenkezni, de hiába való volt… erősebbnek bizonyult.