2. éjszaka [2.rész]

Szörnyű valóság

Teljes sötétség volt mindenhol, csak néhol égő gyertya adott némi fényt. Vérfagyasztó hangok szűrődtek ki a cellák belsejéből. Egy átlagember nem merészkedett volna be ilyen helyre, de valaki mégis belépett erre a szörnyű területre… hiszen ígéretet tett.

Próbáltam menekülni, de nem láttam kiutat. Az alagút túl fekete volt… Talán fel kéne adni. Nem tehettem mást, mint hagyni, hogy tegye azt, amit akart. A kezdetleges félelmem elszállt, nem éreztem semmit, csakis megvetést. Undort, gyűlöletet.

- Ash, így már nem érdekes… - morgolódott magában, látván, hogy nem ellenkezem.

- Nem tetszik , ha az ember hagyja magát? – szólaltam meg halkan. Arca eltorzult, de nem cselekedett semmit.

- Itt a lehetőség, mégsem teszel semmit – egyre bátrabb lettem, gondoltam, ezzel talán megúszhatom a dolgot. Nem reagált, így jobbnak láttam, ha lépek valamit.

- Nincs értelme az erőszaknak – mondatom hallatán végre megmozdult. Az ágy szélére ült, arcát kezeibe temette. Igaz volt, hogy eleinte szörnyen bánt velem, de megsajnáltam. A világ nem volt kegyelmes vele, ahogy velem sem, így tudtam, hogy mit érezhetett. Nem volt mellette senki, aki jó útra térítette volna. Mellé telepedtem, majd megfogtam kezeit.

- Kezdjünk újra mindent – biztatóan mosolyogtam rá, amire csak bólintott egyet. Nem tűnt túl őszintének, de már ezzel is egy lépést megtettünk a jó út felé. 

- Nem hiszem el, hogy tudsz ezek után nyugodt lenni? És ha nem álltam volna le? – nézett rám hitetlenkedve.

- Tudtam, hogy észhez térsz. Megvan az okod arra, hogy erőszakos legyél, de azzal nem mész semmire.

- Mint egy földre szállt angyal… - motyogott valamit maga elé, amit nem értettem, de nem kérdeztem rá.

- Meddig kell figyelned rám? – tereltem el a témát.

- Ahogy már mondtam, amíg vissza nem jön az elnök úr – kissé mogorva hangnemben válaszolt, de nem bántam. Azért aggódtam, hogy addig újabb összetűzésbe keveredünk. Nem lesz semmi gond. Biztattam magam, így hamar lenyugodtam.

Egy alak suhant át a cellák között, céltudatosan lépkedett. Mikor elért a börtön végébe megállt, majd mosolyra húzta ajkait.

- Ugye jól telt az első napod? – guggolt le egy sápadt arcú fiúhoz, aki kérdésére nem reagált semmit.

- Legszívesebben már rég kivégeztettelek volna, de ígéretet tettem. Nagyon szerencsésnek mondhatod magadat – egyenesedett fel, amire a fiú is megmozdult. Mivel egy napja nem kapott semmit enni, így kimerült volt, de volt benne annyi erő, hogy a férfi után kapjon.

- Frissen mosott ingben vagyok, szóval jobban teszed, ha leveszed a mocskos kezdetett rólam! – utasította határozott hangon, majd ellökte magától a fiút.

- Cselekedeteidnek nincs értelme, itt én vagyok előnyben. Nem értem… Nem fogod fel a helyzeted? – kérdésére nem kapott választ, így inkább tovább hagyta rohadni a rabot.

A történtek után Lee úr csak csendben ügyelt rám, sőt, olyan volt, mintha ott sem lett volna. Nem zavart, hogy nem szólt hozzám, de így magányosnak éreztem magam. Az egész délelőttöt a kertben töltöttük, majd déltájban jelzett a gyomrom, hogy éhes.

- Csak nem éhes vagy? – nevette el magát. Vöröslő fejjel bólintottam.

- Nem mondták, hogy nem ehetsz, szóval gyere! – indult meg, én pedig készségesen követtem.

Egy hatalmas terembe érkeztünk meg, ahol minimum százan elférnek.

- Minek ennyire nagy asztal? – tettem fel buta kérdésemet.

- Az elnök úr sokszor itt tarja a megbeszéléseit, így azok után vacsorát is rendez.

- Értem… - az étkezőt elhagyva a konyhába értünk, ahogy több szolga sürgött – forgott.

- Adjatok enni a hölgynek! – utasította őket Lee úr, amire az egyikük jelzett nekem, hogy menjek oda hozzá.

- Ön az úr új ágyasa? – kérdezte tőlem, miközben az előételt tálalta nekem.

- Ágyasa? Nem! Vagyis… még nem tudom.

- Értem. Jó étvágyat! – hajolt meg. Lassan vettem a kanalat a kezembe, majd elkezdtem enni. Sosem ettem még ilyen finomat, így gyorsan el is fogyasztottam.

- Ízlett?

- Nagyon! – bólogattam hevesen, amire elmosolyodott. Ezt követően elém rakta a főételt, amitől elállt a lélegzetem.

- Ha szabad kérdeznem… ez micsoda?

- Lazac, hölgyem. Nem látott még ilyet? – értetlenül pillantott rám.

- Még nem… - félve vettem számba egy falatot, de mikor jobban megízleltem, rá kellett jönnöm, hogy isteni. Gyorsan elfogyott ez is, de már többet nem tudtam megenni, még a szolga unszolására sem. Illedelmesen megköszöntem az ebédet, majd Lee úrral visszamentünk a szobámba.

- Te szent isten, mi ez az elégedett arckifejezés?

- Sosem ettem még ennyit, szóval jó, hogy ilyen az arckifejezésem! – huppantam le az ágyra. Megtudnám szokni ezt az életet, de még mindig tartok az elnök úrtól.

- Azt hiszem egy kis időre magadra hagylak, van egy kis elintézni valóm – mutatott az ajtó felé, amire csak bólintottam, majd elhagyta a helyiséget. Újra egyedül… Vajon Min Kinek nincs semmi baja? Újra nem tudtam, hogy mit csináljak, de nem hagyhattam el szobát. Csak néztem a plafont, aminek következtében nyugodtan tudtam gondolkodni. Ez lesz a második éjszakám itt, amit bánok is, de nem is. Jó érzés ez a luxus, de a tudat, hogy állandó veszélyben vagyok, megrémít. Ijesztő, mindenki tud mindent, csak én vagyok ilyen tudatlan. Látszólag az elnök úr egy kedves ember, de senki sem tekint így rá. Amit a szolgáló és Lee úr mondott kicsit más, mint amit mutat magából. Gondolatmenetemet az ajtón való kopogás zavarta meg.

- Ki az? – álltam fel, majd belépett az a hölgy, aki előző nap figyelmeztetett a veszélyre. Meghajolt előttem, majd elővett egy papírt, és írni kezdett rá. Furcsáltam az egész szituációt, miért nem beszél? A száját egy kendő takarta el. Miután befejezte az írást, oda adta a lapot. „Látom még itt van.” 

- Persze, hogy itt vagyok, nem is tudtam elszökni – újra kezébe vette tollát, majd újra kezembe adta a papírlapot. „Megmondtam, hogy veszélyes itt maradnia.”

- Tudom én ezt jól, de hogyan tudnék megszökni? Egyáltalán miért nem beszél? – lehunyta szemét, majd lassan lehúzta magáról a kendőt. A látvány, ami fogadott egy kisebb sokkot okozott nekem.

- Ki tette ez önnel? – kaptam a szám elé a kezem.

„Az elnök úr…” – nem hittem a szememnek, miért érdemelt ilyen büntetést?

- Mikor tette, és egyáltalán miért?

„Elmondtam önnek az igazat, így megbüntetett.” Nagyon sajnáltam a hölgyet, nagyon fiatal volt még. 

- Hadd segítsek! – gyorsan a szekrényekhez futottam, majd valami éles eszköz után kutattam, de miért is lett volna egy hálószobában ilyen dolog?

- A konyhában biztosan van kés, azzal eltudjuk vágni a varratokat!

„Ne tegyen értem semmit, jobb is ha csöndben maradok, még a végén önt is megbünteti!” – könnyek gyűltek a szemeimbe, nem hagyhattam, hogy így maradjon.

- Nem érdekel, akkor is megszabadítom a varratoktól! – válaszként csak bólintott egyet.

A konyhába érve, az első kést a kezembe vettem, szerencsére nem volt ott senki. Óvatosan kezdtem elvágni a vastag cérnákat, hogy csak kisebb fájdalmat okozzak neki, de biztos voltam benne, hogy ez semmi volt számára. Amikor bevarrták a száját, az sokkal rosszabb lehetett. Már majdnem végeztem, mikor egy ajtócsapódásra lettem figyelmes.

- Mi a jó istent csinálsz te? – nem hittem a szememnek, mindig a legrosszabb pillanatban kapnak el.