1. éjszaka [2. rész]

Mi az igaz?

Még aznap eldöntöttem, hogyha nem találkozok éjszakáig az elnök úrral, akkor megkeresem bátyámat és elmenekülünk. De ha ez ilyen könnyen menne… Semmi ötletem nem volt, hogy mit kéne tennem. Biztos gyanúsnak találnák, hogy egy lány csak úgy a cellák között sétálgat. Mondhatni nem volt remény, úgy éreztem, hogy nincs kiút. De hisz ígéretet tett… Akkor biztos be is tartja. Persze, eddig csak a jó oldalát mutatta nekem, de tudtam, hogy az amit a  szolgáló mondott nem hazugság. Újra és újra lejátszódott fejemben mondata, aminek hála egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem.

Nagyon lassan esteledett be, addig el sem hagytam a szobát. Nyolcat ütött az óra, de még mindig nem hallottam semmit sem Kim úrról, így elhatároztam, hogy legalább a börtönt megkeresem. Lassan nyitom ki az ajtót, hogy még véletlenül se adjak ki semmilyen zajt, majd ugyan azzal az óvatossággal be is zártam. Megbizonyosodtam, hogy a folyóson nincs senki és elindultam a kijárat felé. Sötétben eléggé nehéz volt tájékozódnom, így párszor rossz helyen fordultam le, de tíz perces járkálás után megtaláltam az előteret. Nagy szerencsétlenségemre azonban négy rendőr is beszélgetett a terem egyik sarkában. Találnom kellett egy másik kiutat, mint minden háznak, ennek is kellett egy hátsó kapujának lennie.

Sokáig tartott ugyan, de végül sikerült elhagynom az épületet. Kevés csillag volt az égen, ez is jelezve azt, hogy az égiek nem álltak mellém. Alig láttam valamit, többször meg is botlottam egy – egy kőben, de céltudatosan haladtam tovább.

Egy órát is kint tölthettem, de nem jártam sikerrel. Sehol nem találtam semmit, rá kellett jönnöm, hogy nem a telken van a börtön. Szomorúan ültem le az egyik padra. Vissza kellene mennem a szobába… De merre van a vissza? Kétségbeesetten indultam meg a ház keresésére, de amilyen könnyen eltévedtem, olyan nehéz volt visszatalálnom. A végén feladtam, nem volt rá esély, hogy visszataláljak, de nem is tétlenkedhettem, így csak sétáltam körbe – körbe.

Kezdtem fájlalni a lábaimat, de továbbra sem álltam meg, valami belülről hajtott. Hogy lehet valakinek ekkora kerte? Merültem el gondolataimban, de egy kéz visszahozott a valóságba. Megfogott és berántott a bokrok közé. A sötét miatt nem láttam arcát, így csak reménykedtem abban, hogy nem rossz emberbe botlottam. Szája elé tette mutatóujját, hogy maradjak csöndben. Nem értettem először, hogy miért csinálta, de mikor meghallottam a rendőrök hangját csak bólintottam válaszként.

- Úgy tűnik elmentek – nézett ki a növények közül, majd miután megbizonyosodott, hogy tiszta a terep engem is felsegített.

- Köszönöm! – hajoltam meg előtte, bár még mindig nem tudtam, hogy ki mentett meg.

- Már kétszer segítettem neked, az adósom lettél! – fújta ki a levegőt – Ha ezt Jong In megtudná… felakasztana.

- Elnézést… megtudhatnám, hogy ki ön?

- Hát nem emlékszel rám? Pedig a bátyád azonnal nekem ugrott volna – mosolyodott el. Próbáltam kivenni vonásait, és mikor megláttam a jellegzetes gödröcskéit, tudtam, hogy kivel állok szemben.

- Zhang úr?

- Neked csak Yixing. Egyébként eltaláltad. Gondolom nem engedéllyel vagy itt, ugye?

- Nem. Bátyámat szerettem volna megkeresni, de közben eltévedtem… - hajtottam le fejemet. El sem kellett volna indulnom, elég bajt okoztam már.

- Ezzel nagy hibát követtél el. Ha nem velem találkoztál volna, biztos, hogy értesülne Jong In erről. Bár, ugyan úgy kötelességem szólni neki.

- Kérem, szépen kérem, ne mondjon neki semmit! – tettem össze kezeimet, úgy könyörögve neki.

- Ha nem szólnék neki, akkor háromszorosan tartoznál nekem, biztos ezt szeretnéd? – kérdésére hirtelen nem tudtam válaszolni. Olyan lehetett, mint az elnök, hiszen barátok voltak.

- Jó, van egy jobb ötletem. Visszaviszlek a szobádba, ha nincs ott Jong In, akkor úgy tekintem a dolgot, mintha meg sem történt volna, de ha nem lenne szerencséd, akkor viszont felelned kell cselekedetért. Úgy érzem ez mindkettőnknek jól jönne ki. Mit szólsz? – nyújtotta felém kezét, majd tétovázva ugyan, de kezet ráztam vele.

Hamar az épülethez értünk, nem is tudtam, hogy hogyan tévedhettem el. Illedelmesen megköszöntem segítségét és benyitottam a szobámba, de mint mindig, sosem volt szerencsém.

- Szabad tudnom, hogy hol voltál? – állt fel mérgesen az elnök, majd elém. Láttam szemeiben a düh szikráit, de nem csak rám nézett így, Zhang úrra is. Nem mertem neki mondani semmit, ami csak jobban felidegesítette.

- Yixing, mond, hol találtad meg?

- A kertben tévedt el.

- Mit kerestél a kertben? – pillantott újra rám, most már kicsit kedvesebben. Újra egy szót sem tudtam kinyögni, így ráhagyta a kérdezgetést.

- Első esetként elnézem, de ne forduljon elő többet! Szerencséd van, hogy elfáradtam! – tette kezét homlokára és elkezdte masszírozni. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, történhetett volna ennél rosszabb is. Megtanultam, hogy inkább maradjak csöndben, minthogy visszaszóljak. Majd nappal felfedezem a területet… Jó ötletnek tűnt, de nehezen lehetett kivitelezni.

- Nem akartam ezt tenni, de hogy elkerüljem az újabb szökési próbálkozásodat egy emberemet melléd kell állítanom.

- Nagyon nincs szükség erre… - szólt közbe Zhang úr, de azonnal meghátrált mikor Kim elnök rámeresztette szemeit.

- Azt hiszem arra lenne szükség, hogy most haza menj, előtte azonban értesítsd Lee Jae Hwant a feladatáról!

- Igen! – gyorsan meghajolt, majd elhagyta a szobát.

- Ki az a Lee Jae Hwan? – szólaltam meg végre először, mióta vissza értünk.

- Ő fog rád vigyázni, míg én távol leszek. Nem értem, nem adtam indokot a szökésedre… - lépett közelebb hozzám – Akkor miért tetted?

- Nem tudom… - gondolkodtam, hogy vajon megmondjam az igazat, vagy ne. Úgy is látta rajtam, ha hazudok… - Az egyik szolgáló ma meglátogatott, akkor, amikor ön elment.

- Melyik? Mit keresett itt? – nézett rám kérdőn. Akkor nem ő küldte?

- Azt hittem, hogy ön küldte…

- Nem… Hogy nézett ki?

- Hosszú fekete haj, világos bőr. Nagyon fiatalnak látszott – a mondottak után kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha megijedt volna.

- Mit mondott…?

- Semmi lényegeset… - nem mertem semmit sem mondani neki, még rám haragudott volna meg.

- Tudom, hogy mondott valamit, szóval mond el! – emelte fel hangját, amitől megijedtem. A félelem nem engedett ki belőlem egy szó sem, ami nem tetszett neki.

- Ne kelljen nekem kiszednem belőled, mert az nem tetszene neked – szorított rá vállaimra. Látszott rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni, így muszáj volt megadnom magam.

- Rossz dolgot… - nyögtem a fájdalomtól, de csak jobban rászorított.

- Ne beszélj nekem részletekben!

- Kielégítésre van szüksége… - végre elengedte kezeimet, így én fájdalmasan elkezdtem simogatni azokat. Úgy tűnt, hogy valamin törté fejét, majd újra felém fordult.

- El ne hagyd ezt a szobát, értetted? – kérdezte tőlem, mire csak bólintani tudtam. Hirtelen olyan ijesztő lett… Teljesen összerombolta az eddig alkotott képemet róla.

Amit megparancsolt nekem, engedelmesen teljesítettem, egész végig csak az ágyon ültem és gondolkodtam a helyzetemen. Vajon igazat mondott – e? Bár, ahogyan reagált… Elmélkedésemből az ajtó csapódása zökkentett ti, minek hatására azonnal felálltam. Egy ideig csak néztük egymást, majd közeledni kezdett hozzám. Haja szemébe lógott, így nem láttam arcát, annak kifejezését. Nem tudtam mire gondolhatott, ami megrémisztett. Végig simított arcélemen, majd felpillantott és elmosolyodott.

- Ugye nem hitted el amit mondott?

- Nem… - bizonytalanul válaszoltam neki, de látszólag elhitte. Kisebb megkönnyebbülést éreztem, de tudtam, ez a téma még fel fog jönni.

- Késő van már, fürödj meg és aludj! – távolodott el tőlem, majd az egyik ajtóhoz vezetett.

- Érezd otthon magad! – ezzel becsukta mögöttem az ajtót. Nem csalódtam, minden olyan drága volt, mint eddig. Langyos vizet engedtem magamnak, majd lassan beültem a kádba. Jól esett számomra, megnyugtató hatással volt rám. Még sosem fürödtem meleg vízben, így ez új volt nekem, de élveztem.

Sokáig bent időzhettem, a bőrömön meg is látszott. Mikor magamra tekertem a törölközőt, akkor vettem észre, hogy nincs semmi amit felvehetnék. Félve nyitottam ki az ajtót, de szerencsémre elaludt, így észrevétlenül tudtam szerezni magamnak ruhát. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy másnak dolgához nyúltam… és még használtam is, de nem lehettem koszos ruhában. Régebben is állandóan cseréltem, bár csak két öltözékem volt. Azonban nem ez volt az egyetlen problémám. Ki kellett találnom, hogy alszom, mert mellé nem feküdhettem. Felébreszteni meg nem mertem, de valamit mégis csak kellett tennem. Csöndben az ágy mellé osontam, még meg is fordult a fejemben, hogy most kéne tennem valamit, de gyorsan el is hessegettem, túl sok őr volt mindenhol. Mit tehetnék? Mindig jó kérdést tettem fel magamnak, de sosem tudtam a választ rá. Nem csináltam semmit, csak figyeltem ahogy nyugodtan szuszog. Az embernek egyáltalán nem fordulna meg a fejében, hogy ez az ember egy diktatúra vezetője, de a látszat néha csal. Kénytelen voltam a földre leülni, a fejemet pedig az ágyon megtámasztottam, így hunytam le szemeimet.

Arra keltem, hogy valaki óvatosan karjaiba vesz, majd az ágyra fektet. Megérzem a meleg takarót testemen, majd egy gyengéd érintést, amibe beleremegtem.

- Nemsokára az enyém leszel! – résnyire nyitottam szemeimet, csak egy mosolyt láttam előttem, amikor az álom újra rám talált.