2. éjszaka [3.rész]

Miért történik ez?

Lefagytam. Kezemből kiesett az olló, majd azonnal felpattantam, de nem szólaltam meg. Mit mondhattam volna? A félelem átjárta testem, szemeim hol a szolgáló, hol Kim úr között cikáztak. Teljesen jogtalannak tartottam kérdését, egyáltalán miért kellett bevarrnia egy ártatlan embernek a száját?

- Kérdeztem valamit! – indult meg felénk, amitől megijedtem, de a hölgy továbbra is nyugodtan ült a helyén. Kerestem valamilyen kiutat, de csak egy ajtó volt, amit elállt.

- Ha te nem válaszolsz, akkor majd a lepcses szájú… - állt meg a szolgáló előtt, aki engedelmesen elkezdett írni. Ijesztően nézett rám, de nem mondott semmit. Tudta az igazat, akkor miért nem csinált semmit?

- Van oka, hogy ezt tettem… - szólaltam meg végül.

- Ismételd csak meg! – biztos voltam benne, hogy hallotta amit mondtam neki, de elvárta tőlem, hogy érthetően mondjam.

- Van oka, hogy ezt tettem… - ismételtem meg magam. Folytattam volna még, de a félelem bennem tartotta a szavakat.

- Ok? Nekem is megvolt az okom arra, hogy bevarrjam a száját! – ordított felém, amitől összerezzentem. Megmutatta igazi valóját.

- De akkor is, ez embertelenség! – nem tudom honnan szereztem a bátorságomat, de már mindegy volt.

- Embertelenség, mi? Te nekem ne beszélj az embertelenségről! Tudod te mit jelent? – kelt ki magából. Hátrálni kezdtem, de egy óvatlan lépés miatt hátra estem. Megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, de nem gondoltam volna, hogy pont egy éles tárgyat fogok meg. A fájdalomtól felszisszentem, majd megnéztem mi szúródott a kezembe. Eléggé mélyen belém fúródott a villa, így a kiszedésével nem próbálkoztam, inkább utat engedtem könnyeimnek. Halk kuncogás ütötte meg füleimet, rögtön tudtam, hogy kitől jött.

- Most az lenne az embertelen, ha így hagynálak… - mosolyodott el szerencsétlenségemen. Végre megértettem miért mondtak annyi rosszat róla… Csak megjátszotta előttem magát, ami nagyon rosszul esett.

- Miért..? – szólaltam meg halkan, amire felkapta fejét. Leguggolt elém, majd végig simított arcomon.

- Ne kérdezz fölöslegesen. Te mondtad, hogy embertelen vagyok – féloldalas mosolyra húzódott szája, amire csak fintorral válaszoltam. Vajon most mit fog tenni velem? Kérdeztem magamtól, de hamar kaptam választ.

- Sok eshetőségen végigfutottam, nincs ínyemre a választásom, de megkíméllek – mondata hallatán meglepődtem, azt hittem valami szörnyű dolgot fog velem művelni. Óvatosan felemelte kezemet, amibe a villa szúródott, amit kevésbé gyengéden kihúzott. Kisebb sikoly hagyta el számat, majd gyorsan oda is kaptam tekintetem a sérült területre. Ömlött belőle a vér, ami megijesztett, de a látvány eltörpült a fájdalom mellett.

- Mondták, már hogy nagyon szerencsétlen vagy? – állt fel, majd keresni kezdett valamit. Nem tetszésemet egy halk sóhajjal jeleztem. Szememmel a szolgálót kerestem, de nem találtam. Hova tűnt?

- Tessék – dobott felém egy tiszta rongyot – Ezzel kötözd be, azután menj vissza a szobádba!

- Értettem…

Lassan haladtam a folyosón, az égető érzés azóta sem csillapodott, de nem nagyon érdekelt. Teljesen le voltam törve a történtek miatt. Sok rosszat hallottam róla, de azért nem ilyennek képzeltem el. Ezután biztos minden meg fog változni.

- Áh, Min Jee… Mi történt? – felnézve egy aggódó szempárral találtam szembe magam, ami Zhang úrhoz tartozott.

- Hosszú történet…

- Nekem pedig sok időm van, de nem erőltetek semmit… - hálásan mosolyogtam felé, majd elmentem mellette, magányra vágytam.

Újra a nyomasztó egyedüllét… Amikor Min Ki magamra hagyott, akkor sem éreztem ilyen magányt. Hol lehet egyáltalán? Talán már nem is él… Semmi sem lesz már a régi. Gondolatmenetemből az ajtó nyitódása zökkentett ki. Lassan néztem fel, Lee úr állt előttem.

- Ha az mondom, hogy ne hagyd el a szobát, akkor miért cselekedtél másképpen? -  nézett rám mérgesen, de láttam aggodalmat is szemeiben.

- Olyat tett, ami számomra elfogadhatatlan volt.

- Ez nem kifogás! Itt azt kell csinálnod, amit parancsolnak neked, különben nem fogod élvezni az ittlétet – ült le mellém az ágyra.

- Eddig sem voltam boldog…

- Kegyetlen a világ, mi? Nagyon a bögyében vagy már, és szerintem nem túl sokáig tudja türtőztetni magát. Bár furcsállom, hogy eddig kibírta… - ezek szerint nemsokára én is áldozat leszek. Vissza szerettem volna kapni régi életem. Akkor nem féltem annyira a haláltól, mint most.

- Ha szabad kérdeznem, ön milyen véleménnyel van rólam? – régóta őrlődött bennem ez a kérdés, és el is szerettem volna szerelni a témát.

- Erre most válaszolnom kéne? – láttam egy kisebb fintort az arcán, de nagyon kíváncsi voltam, így bólintottam egyet.

- Ash! Először azt hittem, hogy ugyan olyan vagy, mint a többi… Bár eléggé furán látod a világot, és naiv is vagy, ettől eltekintve nincs problémám veled. De ez nem jelenti azt, hogy annyira szimpatizálnék veled, szóval ilyen meg se forduljon a parányi agyadban! – állt fel kicsit indulatosan, de aztán vissza is ült. Kisebb mosoly jelent meg arcomon, jól estek szavai. Úgy éreztem, hogy ha valami baj lenne, akkor hozzá fordulhatok. Lehet, naivan hangzott, de így gondoltam.

- Khm… Nekem a munkaidőm lejárt, szóval megyek is. Ne csinálj semmi olyat, amit nem mondanak neked, és akkor nem lesz bajod, értve? – nézett rám ellentmondás nem tűrően, amire mosolyogva bólintottam.

- Istenem, hogy lehet ezen is mosolyogni?

- Nem azt mondta, hogy mennie kell? – továbbra is ott volt arcomon a kis görbület, egy kis időre elfelejtettem a történteket.

- Ash! Amíg itt vagy nehéz dolgom lesz – csóválta meg a fejét, majd elhagyta a helyiséget. Kiderült, hogy ő egy jó ember, csak az első benyomás nem volt tökéletes. Ámde, Kim úrtól tartottam. A mostani eset után, biztos nem lesz kedves velem, és amit mondott, az is hátborzongató volt.

Nemrég ment el Lee úr, de már újra nyitódott az ajtó. Azt hittem, hogy visszajött, meg is örültem neki, de aztán boldogságom hamar elillant.

- Na, csak nem másra számítottál? Sajnálom, hogy csalódnod kellett… - biggyesztette le ajkát. Tökéletes színésznek lehetett volna mondani őt. Nem néztem jó szemmel rá, és ezt ő is észrevette.

- Egy kis boldogságot kérnék, azért nem olyan rossz a jelenlétem.

- A csalódottság teljesen elvette a kedvem – mondtam ki az igazat, ami gúnyos nevetést váltott ki belőle.

- Ezt én is mondhatnám. Azt hittem, hogy egy szófogadó lány vagy, de csalódtam. Teljesen hasonlítasz a bátyádra.

- Mi van a bátyámmal? Él még? – kaptam a lehetőségen, ha már megemlítette.

- Megígértem, hogy életben hagyom, ha jól viselkedsz, de eddig nem mutattál túl sok együttműködést – vonta meg vállát, majd határozott lépésekkel megindult felém. Nem hátráltam, nem éreztem félelmet, csak megvetést. Lassan végigsimított arcomon, majd közelebb vont magához.

- Nem hiszed el, hogy mennyire kívánlak, de túl értékes vagy a számomra… - nyalta meg száját, amitől elöntött az undor.

- Úgy sem ellenkezhetek… - sütöttem le szemeimet. Enyhén megremegtem, mikor megéreztem derekamon kezeit, de hamar lenyugodtam.

- Örülök, hogy tisztában vagy a helyzeteddel, de látom nem kívánsz.

- Eltalálta – válaszoltam egyértelműen, ami nem tetszett neki. Eltávolodott tőlem, majd a szekrény felé mutatott.

- Holnap egy fontos vendég jön el hozzánk, szóval szépen öltözz fel! Jó benyomást kell keltened! Korán kelj majd fel, egy szolga be is jön ébreszteni téged. Ne próbálkozz semmivel, csak rontanál a helyzeteden. Mindent megértettél? – bólintottam egyet, jelezve, hogy minden tiszta volt számomra, bár nem örültem a ténynek, hogy találkozni fogok egy olyan személlyel, mint ő.

- Legyenek szép álmaid! – kacsintott felém egyet, mielőtt még kilépett az ajtón.

Félek. Nagyon is. Mit hoz a holnap? Miért történik ez velem? Mi rosszat tettem a világ ellen? Ezernyi kérdés száguldott át a fejemen, miközben a sötét tájat néztem az ablakon át. Nem akartam, hogy másnap legyen, nem volt kedvem újabb „állattal” találkozni. Nem…