1. éjszaka [1. rész]

Amikor a pokol is jobb hely

Olyan világba születtem, ahol egy ember irányítja egy ország életet. Minden évben végig mentek egész Koreán a miniszterelnök emberi és mindent élelmünket elvették, így nekünk nem maradt semmink. Családom nagy része éhínségben halt meg, csak bátyám maradt nekem, aki minden nap a fennmaradásunkért küzdött. Lopásra kényszerültünk ebben a nyomorúságos világban, amit én nagyon is elleneztem. Édesanyám mindig is az igazságos életre tanított, de itt már mindenki el volt rontva.

- Min Jee, haza tértem! – hallottam meg bátyám hangját, amire gyorsan felkaptam fejemet.

- Már megint lopni kényszerültél, Min Ki? – néztem le a kezében tartott zsákra, amiben feltehetően étel volt.

- Azt hittem, hogy ezt letisztáztuk veled… Vagy ez, vagy a halál – dobta le az asztalra a puttonyt, majd kipakolta annak tartalmát. Nem szóltunk egymáshoz, inkább hasznossá tettem magam és előkészítettem a főzőedényeket.

- Nem sok mindent hoztam, de egy levesre telni fog – bólintottam egyet válaszként és kimentem a kertbe tűzet rakni.

Hányszor láttam én már ilyen vörös csóvát… A második világháború vele járói voltak, talán ezért is utáltam meg a piros színt. Édesapám harcolt a frontvonalon, így nem lehetett sokat velünk és ráadásul hamar el is veszítettem országom miatt.

-Ya! Figyelj a tűzre, mindjárt kialszik! – szólt rám bátyám miközben a fejemhez vágott egy kanalat.

- Ez mire volt jó? – piszkáltam meg a tűzet duzzogva.

- Kevés fánk van, takarékoskodnunk kell! Egyébként… újra a szüleinkre gondoltál? – kérdezte halkan, miközben feltette a vizet forrni.

- Igen, édesapánkon, meg úgy az egész helyzetünkön. Nem sokáig folytathatjuk ezt az életmódot… 

- Min Jee, nem hiába ez a neved, legyél jó kislány és gondolkodj! Ha egyszer megtalálom a kiutat, akkor esküszöm neked, hogy kimenekítelek ebből a pokolból. Addig is, kérlek csináld azt, amit mondok. Ígéretet tettem szüleinknek, hogy mindenáron megvédelek! – ezek után nem váltottunk egymással egy szót sem, csak lefekvéskor kívántunk jó éjt egymásnak.

Másnap hangos veszekedésre keltem, ami hamar átcsapott komolyabb dolgokba. Gyorsan felkaptam magamra ruhámat, majd kiszaladtam az ajtón, hogy megtudjam mi történt. Bátyámat láttam meg két nagyobb emberrel, akiknek ruháján a miniszterelnök címere díszelgett. Tudtam, hogy ha nem cselekszem valamit, Min Kit nem látom többé. Mély levegőt vettem, majd nekirontottam az egyik férfinak, aki nagy meglepetésemre csak megingott.

- Mit csinálsz itt, Min Jee?! – kiabált rám testvérem. Rájöttem, hogy rosszat tettem, így talán még nagyobb bajba kerültünk.

- Szóval van még egy gyerek, így gyorsabban ki tudjátok pakolni az éléskamrátokat – szorította meg erősen a kezemet, amire fájdalmasan felnyögtem.

- Van bőr a képeteken idejönni és bántani a húgomat? – iramodott meg bátyám a másik férfi felé, de ő gyorsan reagált és hasba rúgta. Sírva ordítottam nevét, mire a fogva tartóm a földnek lökött.

- Ha jót akarsz, akkor azonnal az autóra pakolod az összes élelmeteket! – köpte felém a szavakat. Nem mertem megmozdulni, nem tudtam, hogy mit csináljak. Min Ki mozgolódni kezdett, aminek nagyon megörültem, de látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak.

- Háromig számolok… azután elfutunk az erdőbe! – súgta nekem. Időm sem volt reagálni, már húzott is maga után a farengeteg felé. A két férfi kiabálva futottak utánunk, de bátyám jobban ismerte az erdőt, így könnyedén el tudtunk volna menekülni, de a fájdalomtól összeesett. Próbáltam talpra állítani, de nem jártam sikerrel, eközben üldözőink is utolértek minket.

- Ne higgyétek, hogy megússzátok ezt a tetteteket! A miniszterelnök-

- Fene egye azt a miniszterelnököt! Kit érdekel, hogy mit akar! Nem veszitek észre, hogy ti is a szolgái vagytok?! – vágott szavába bátyám, ami láthatóan nem hatotta meg a két férfit, csak újabb ütésekkel látták el. Ijedtemben nem tudtam, hogy mit cselekedjek, így elé álltam és engem találtak el. Engem sem kíméltek, addig meg sem álltak, míg valaki nem szólt rájuk.

- Szerintem ennyiből tanultak, nem kell agyon verni őket! – hallottam meg egy kellemes hangot a hátam mögül. Fájdalmasan rogytam össze, nem bírtam tovább talpon maradni.

- Jól ellátták a bajotokat, mit követtek el? – tapintotta meg hátamat, amire hangosan felszisszentem. 

- Parancs megtagadása és szökési kísérlet, uram!

- Miért jó ez az embereknek? Inkább alkalmazkodnának ehhez a nyomorult világhoz! – szitkozódott magában feltehetően a feletessük. Lassan fordultam meg, hogy lássam arcát, de kezdett minden homályossá válni.

- Nem szívesen viszek gyerekeket a miniszterelnök elé, de ha nem tenném meg… engem büntetnének. Gyere! – nyújtotta felém kezét mosolyogva, de mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, teljes sötétség telepedett rám.

Rázkódásra keltem fel, de a szemeimet még nem nyitottam ki, túl nehezek voltak.

- Min Jee, az istenért, kelj már fel! – ütögette meg arcomat bátyám, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- Köszönöm, elég lesz!  - fogtam le karját, majd próbáltam felállni, de nem tűnt olyan egyszerűnek, mint gondoltam.

- Inkább ne mozogj! Hogyan gondoltad, hogy elém állsz? Ha nem jött volna a feletessük, akkor lehet nem élted volna túl! – ölelt magához szorosan, amit készségesen viszonoztam.

- Hol vagyunk? – tettem fel kérdésemet, amire egy ismerős hang válaszolt.

- Jelenleg egy cellában ültök, míg el nem viszünk titeket a miniszterelnökhöz – lépett be hozzánk a hang tulajdonosa. Végre jobban szemügyre vehettem. Fekete haja majdnem belelógott sötét szemeibe és ahogyan mosolygott gödröcskék jelentek meg arcán. Aranyosnak lehetett volna mondani, de mivel azt az embert szolgálta, így enyhe megvetést éreztem iránta.

- Megtudhatnám neveteket? – guggolt le hozzánk, így egy vonalba került velünk. Nem érezte azt az ember, hogy lenézett volna minket.

- Inkább kezdje ön, ha már bezárt minket! – Min Ki sosem kedvelte azokat akik kapcsolatban álltak az elnökkel, akinek neve számunkra rejtély volt.

- Igazad van, udvariatlan vagyok. Zhang Yixing, a rendőrség kapitánya és a miniszterelnök jobb keze. Most ti jöttök! – mosolygott rá bátyámra, aki egy fintort eresztett neki. Vártam, hogy Min Ki megszólaljon, de úgy láttam, hogy nekem kell kérdésére válaszolnom.

- Kim Min Ki a mellettem lévő, én pedig Kim Min Jee

- Annak ellenére is, hogy be vagy zárva egy cellába, míg így is megadod a tiszteletet? Édesanyátok jól nevelt.

-A nevelése tovább tartott volna, ha a drága elnökúr nem élne! – bátyám kijelentésére a kapitány arcáról lehervadt a görbület.

- Nem én tehetek róla, hogy a legjobb barátom egy diktatúra vezetőjévé vált.

- De hogyan kerültél ide? Hiszen nem koreai állampolgár vagy. Tán nem az elnök úr kényszerítette téged, hogy a talpnyalója legyél? – Min Ki arcára vigyor telepedett, mikor meglátta Zhang úr arcán a meglepettséget. Nem tudtam mi járt a fejében, de hamar harag keletkezett benne, így felemelte bátyámat a hajánál fogva és egy ütésben részesítette.

-A saját utamat követem! Még egy ilyet meghallok és garantálom, hogy nem kell a miniszterelnök elé járulnod! Ezek után ne számíts arra, hogy kedves legyetek veletek! Lázadóknak minősültök! – csapta be a cella ajtaját, mire kipattantak könnyeim.

- Min Ki, miért kellett ilyet mondanod? Próbált kedves lenni velünk! Bármit mondhat az el-

- Ki ne mond! Ő is csak egy közülük! Gondolkozz már! – sosem beszélt velem ilyen hangosan, így nagyon megijedtem. Fájt a szívemnek, hogy ilyen hangnemet használt, de több tapasztalata volt ezen a téren, így nem szóltam vissza neki.

Még aznap lovas kocsira ültettek minket a többi rabbal együtt és a főváros felé vittek minket. A félelem átjárta az egész testemet, de bátyámon nem látszott semmi. Próbáltam elterelni a figyelmemet, így a napot lestem, ahogyan átadja helyét a holdnak. Abban reménykedtem, hogy egyszer így fog lehanyatlani az elnök uralma és egy nyugalmas időszak veszi át a helyét.

Három napig zötykölődtünk a rossz utakon míg el nem értünk Szöul utcáira. Az emberek megvetve figyeltek minket, mire sírásba törtem ki. Min Ki magához ölelve próbált lenyugtatni, kisebb sikerrel.

Egy hatalmas telekre értünk, amiről lerítt, hogy gazdag tulajdonosa van. Megálltunk egy nagy kapu előtt, majd az egyik férfi engem és testvéremet a kúria felé vezetett. Magamban imádkoztam, hogy élve kijussunk innen.

- Ne aggódj, nem esik bajod! – mosolygott felém bátyám, de átláttam rajta, hogy ő sem hisze el amit mondott. Ugyanúgy aggódott, mint én.

Beérve a ház gyönyörű előtere tárult elénk. Minden csodaszép volt, hirtelen el is felejtettem, hogy hol vagyunk. 

- Várjatok itt, amíg ide nem hívom az elnök urat! – intett az egyik rendőr a társának, de ezt Min Ki nem hagyta annyiban.

- Miért nekünk kell várni rá? Inkább tolja ide a képét!

- Hogy beszélhetsz így, te áruló?! – indult meg testvérem felé a férfi. Csak előtte állt és próbálta türtőztetni magát, feltehetően, hogy ne tűnjön rossz színben az ura előtt.

- Hát persze, csak akkor vagyunk erősek, ha nincs a közelben a drága miniszterelnök. Szánalmas… - bátyám arcán látszott az elégedettség, ami csak még jobban felhergelte a rendőrt. Tudtam, hogy ennek az egész szituációnak nem lesz jó vége és most nincs senki aki megvédhetné testvéremet.

- Te kis… - ütésre emelte kezét, amire Min Ki után kiabáltam, de akkor hallottunk egy ajtócsapódást, így mindenki hátra fordult. Egy öltönyös férfi jelent meg előttünk. Nem akartam azonnal rosszra gondolni, de volt egy sejtésem, hogy kit tisztelhettünk meg jelenlétében.

- Mi a hangoskodás tárgya? – kérdezte nyugodt hangon.

- Újabb lázadókat fogtunk el, uram! – szalutáltak a rendőrök. A félelem úrrá lett rajtam, bele se mertem gondolni, hogy mit fog velünk művelni.  Alaposan szemügyre vett minket, rajtam egy kicsit elidőzött, amit egy fintorral fogadtam.

- Nem tetszenek a törvényeim, hogy ellenszegültetek nekem? – emelte fel testvéremet hajánál fogva. Imádkoztam Istenért, hogy most az egyszer ne tegyen semmit sem Min Ki, de már megtanulhattam volna, hogy Istenre nem lehetett számítani. Fájdalmasan nyögött fel bátyám, majd egy jól irányzott mozdulattal arcon köpte a férfit. Szemei elsötétültek, arcán megjelentek a düh jelei. Intett egyik emberének, testvérem felé indult és büntetésül tarkón ütötte. Sírva rogytam eszméletlen teste mellé, majd szúrós tekintetemet a férfire szegeztem.

- Vigyétek az egyik cellába, holnapig döntök a sorsáról! – adta ki parancsát, így testvéremet felkapták és vele elhagyták az épületet. Könnyes szemekkel könyörögtem kegyelemért, de nem voltam rá hatással.

- Hogy lehet, hogy ilyen tünemény, mint kegyed, lázadóvá váljék? – nyújtotta felém kezét, hogy felsegítsen, de nem fogadtam el. Nem voltam hajlandó hozzá érni. Végre megértettem bátyám eddigi érzéseit, de nem így akartam rájönni a valóságra.

- Ha nem, hát nem. Azt gondoltam, hogy meg szeretnéd menteni a testvéredet, de nem kényszerítelek semmire… - hatalmasra nyíltak a szemeim mondata hallatán. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.

- Mit kell tennem? – kérdeztem határozottan, de legbelül remegtem. Mindent megtettem volna, hogy testvérem tovább élhessen, de tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás.

- Vártam már, hogy megkérdezd! – mosolygott rám, majd megfogta kezem és magával húzott.

Egy hatalmas tükörteremben álltunk meg. Fogalmam sem volt, hogy mire használta, de lélegzetelállító volt.

- Tetszik? – válaszként csak bólintottam – Sajnos nem gyönyörködhetsz sokáig, a másik helyiségbe megyünk.

Az sem volt különb, mint az előző, ugyan olyan puccos volt.

- Minek köszönhetem látogatását, uram? – állt fel helyéről egy harmincas éveit járó férfi.

- Vendégünkhöz nem illik a mostani ruhája – válaszolt egyszerűen, amire az úr csak bólintott.

- Leveszem a méreteket és neki is látok – hajolt meg illedelmesen, majd egy kisebb szobába terelt.

- Remélem nem fogja ezt is széttépni… - motyogott valamit maga elé, de nem értettem jól.

- Széttépni? Mit?

- A ruhát, mi mást? Az összes eddigi nőről leszaggatta! El sem hiszed mennyi drága anyag veszett kárba! – emelte fel hangját. Még mindig nem értettem az egészet… miért kellet széttépnie a ruhákat?

- Van valamilyen ok a háttérben? – kérdeztem félve.

- Túl heves az elnök, ennyi – vonta meg vállát hanyagul. Heves… heves. Ismételtem magamban ezt a szót, de még mindig tudatlan voltam. Mire érthette?

Miután a méreteimet lejegyzetelte sietősen kiküldött.

- Nem mondott semmi fölösleget az öreg? – emelte fel szemöldökét gyanúsan, mivel ijedtem csuktam be magam mögött az ajtót.

- Teljes csönd volt, uram – ráztam meg fejem tagadás képpen.

- Nyugodtan tegezz, nem vagyok túl sokkal idősebb nálad. Szólíts Jong Innak – hajolt meg, majd csókot adott kézfejemre. Egyszerre éreztem undort és egy furcsa érzést, amit sehova sem tudtam tenni.

- Én is megtudhatom a neved? – mosolygott rám továbbra is. Hezitáltam, de nem akartam bajt, így válaszoltam neki.

- Kim Min Jee…

- Oh, egy a családnevünk! Milyen szép véletlen! – csodálkozott el. Reméltem, hogy nem vont le ebből semmit…

- Ha szabad kérdeznem, miért ilyen kedves velem? – kezdtem el tördelni ujjaim. Nagyon féltem az egész szituációtól, még mindig ott volt a fejemben amit az úr mondott.

- Már megint túl udvarias voltál! – pöckölte meg homlokom, mire fájdalmasan kaptam oda – Egy ilyen lánnyal ki ne lenne az?

- Az emberei…? – kérdeztem halkan, hogy még véletlenül se hallja meg. A görbület az arcáról egy kis időre eltűnt, de mintha misem történt volna, újra megláttam fehér fogait.

- Biztosíthatlak arról, hogy most már senki sem nyúl hozzád! – nyújtotta felém kezét, amit félve, de elfogadtam.

Szótlanul vezetett végig a folyosók rengetegén, addig én tudtam gondolkodni helyzetemen. Bátyámat elfogták és valószínűleg börtönbe zárták. Min Ki… ne csinálj semmi rosszat…

- Itt is vagyunk! – állt meg hirtelen, aminek következtében neki ütköztem – Vigyázz, majdnem elestél!

- Köszönöm… - hajoltam meg szégyenemben. Csak én lehettem ilyen figyelmetlen.

- Itt maradnék még veled, de eléggé sok dolgom van… - biggyesztette le ajkait, úgy nézett ki, mint egy kiskutya. Nem, nem! Ráztam meg fejemet. Mikre nem gondolok!

- Valami baj van? – kérdezte aggódva.

- Semmi… Csak nem értek valamit…

- Kérdezz csak nyugodtan, talán tudok rá választ adni.

- Sokan… szóval… nem szeretik önt, de eddig nagyon kedvesnek találtam. Csak ennyi lenne… - mély levegőt vett, majd nekidőlt a falnak.

- Apám hírnevét örököltem. Lenin elkezdett valamit, Sztálin meg folytatta. Ilyen az én esetem is. A magánéletembe senki sem lát bele… Ennyivel szolgálhatok – bólintottam válaszként, de éreztem legbelül, hogy van még valami a háttérben. 

- Ha most megbocsájtasz… - indult meg az ajtó felé, de gyorsan elkaptam öltönye ujját.

- A bátyámat ugye nem fogja megöletni…

- Az csak is rajta és rajtad múlik. Ha jó kislány leszel, ígérem, hogy életben marad! – arcán érdekes mosoly jelent meg, ilyet még egy emberen sem láttam, így nem is tudtam, hogy jó vagy rossz. Lassan engedtem el, ő pedig elhagyta a szobát.

Körbejártam a helyiséget, alig mertem hozzá érni valamihez, túl mesebeli volt a látvány. Minden bútor fehér volt, néhol arany díszítéssel. Kíváncsian nyitottam ki az egyik gardróbot, tele volt szebbnél szebb ruhákkal. Kivettem volna az egyiket, de egy kopogás megzavart.

- Elnézést a zavarásért, kisasszony, de az uram parancsot adott, hogy elmondjam az itteni szabályokat – lépett be egy fiatal nő. Fáradtnak és meggyötörtnek tűnt.

- Szabályokat? – csak bólintott válaszul – Miféle szabályok?

- Igazából a többes szám nem illik rá. Önnek csak egyet kell betartanod – egyet…? Nagyon gyanúsnak hangzott, éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége.

- Miről lenne szó?

- Először üljön le kérem, azután megosztom önnel! – mutatott az egyik szék felé, majd követett engem.

- Kérem, mondja el! Kezd félelmet kelteni bennem.

- Az úrnak szót kell fogadnia! Amikor kielégítésre van szüksége az úrnak, akkor ön megteszi – villámcsapásként ért kijelentése. Hirtelen kaptam mellkasomhoz, nem kaptam levegőt. Mikor sikerült valamennyire lenyugodnom, remegő hangon tettem fel kérdésem.

- Milyen időközönként kéne ezt… megtennem?

- Napi szinten történnek ilyen dolgok – válaszolt vállát megvonva. Nem hittem el, hogy ilyen egyszerűen ki tudta mondani.

- Ön már ezt megszokta?

- Higgye el, ha nem ellenkezik, nem esik bántódása.  Remélem megfogadja tanácsom! – állt fel helyéről, majd gyorsan kilépett az ajtón.

A félelem eluralkodott rajtam, fel, s alá járkáltam a szobában, végül tehetetlenül rogytam össze a padlón. A sírás kerülgetett, de nem eredtek meg könnyeim. Ha ez az ára, hogy megmentsem testvérem… hát legyen!